Túranaplóm

Keresés
Close this search box.

A Vértes hat csúcsa

28,9 km | 1.033 D+

Február elején tette közzé a Terepfutás.hu a negyedik, csúcsos kihívást. Ezúttal a Vértes hat csúcsát kellett felkeresni tetszőleges sorrendben, magunk által tervezett útvonalon. Gyors pillantást vetve a térképre, hamar kiderült, hogy ez sem lesz sétagalopp, nem mindenhová vezet jelölt út, de valahová még jelöletlen sem. Minden esetre sikerült csinos kis útvonalat összeraknom, és a szinteket nézve nem aggódtam azon, hogy unatkozni vagy fázni fogok. Azon a hétvégén, amire terveztem a teljesítést, kegyetlen hideg lett, tartós fagy országszerte. Több helyen hirdettek erdőzárlatot a fagytól elnehezülő ágak és a fadőlés veszélye miatt. Nem tartottam biztonságosnak, hogy egyedül nekivágjak, így egy héttel elhalasztottam az indulást.

Közben útitársam is akadt, Magdi barátnőm csatlakozott a kalandhoz. 

Rettenet nagy ködben indultunk Csákányospusztára azon a bizonyos szombaton. Amikor az M1-ről lehajtottunk Bicskénél az 1-es útra, csak sejteni lehetett, hol van a balra kanyarodási lehetőség az egykori Birka csárda parkolójához, ahol nyilvánvalóvá vált, hogy ma sem mi leszünk az egyetlenek az erdőben, de kis boxolás után találtunk még parkolóhelyet.

Motiváció az erdő szélén

Bemelegítettünk, ellenőriztük a menetfelszerelést és a műúton a turistaház, illetve a K jelzés felé vettük az irányt. Bár az első csúcsra, a Mészáros-hegyre aszfalt út is vezet, nem terveztük, hogy ezen mennénk végig. Amint lehetett, betértünk az erdőbe. Szép tempóval értünk fel a Mészáros-hegy adótornyához, ami alig látszott a ködben. Előírás szerint érintettük a kerítést, készítettünk igazolófotót, aztán robogtunk lefelé az aszfalton, hogy visszatérjünk a K-ra, majd áttérjünk a Z jelzésre, ahonnan felkaptathatunk a Zsidó-hegyre. A Vitányvárra tervezett látogatást a köd miatt elnapoltuk. 

Igazolófotó a Mészáros-hegyi adótoronynál

Meglehetősen nagy sár volt és ahogy engedett fel a talaj, a helyzet fokozódott. Az első kilométerek után rezignáltan vettük tudomásul, hogy minden lépés fröccsen, csúszik és ez a nap bizony ilyen lesz. 

Sáros, ködös, hívogató Mordor

A Zsidó-hegy aljában az elágazás előtt megtaláltuk a Rockenbauer emlékfát, amiről nemrégiben eltávolították az otthagyott emléktárgyakat. A tövében valaki kedves kis keresztet kötött faágakból.

Az elágazáshoz érve jobbra indultunk a jelöletlen úton. Gyorsan megjártuk a csúcsot, és visszatértünk a Z-re. Az utat rengeteg kidőlt fa keresztezte, volt, ahol csak nehezen tudtunk átmászni a törzseken. Izgalmas terep volt. Futást imitálva caplattunk a sárban a vadkerítés mentén, mielőtt nekiindultunk a Gráciák bércének, amit kötelező szakasznak jelölt a versenykiírás.

A Gráciák bérce

Szeretem ezeket a vadregényes, sziklás, kitett utakat a csenevész, mindent túlélő bokrokkal és fákkal, ébredező sziklagyeppel. A  panoráma a ködfüggöny miatt elmaradt, de itt lesz ez a bérc később is.

A bércről leérve a P jelzésen is folytatódott a spartan race. Számtalan kidőlt fal, bokáig érő sár. Néhol annyira húzott, hogy úgy éreztem, hiába a bekötött cipő, ottragad a sárban. Jobb volt, mint egy lábsúlyos edzés. A Mária szobrot elhagyva hamarosan ismét visszatértünk a Z jelzésre és folytattuk a mászókázással tarkított sárdagasztást egészen a Köves-tető aljáig. 

Spartan

A Köves-tetőre felmászni embert próbáló feladat volt. Jelöletlen út van, de az is csak nagyjából létezik. Irányra tartva, óvatosan kapaszkodva a meredek, kitett részeken, kerülgetve az itt-ott már előbújt hóvirágot és téltemetőt, feljutottunk a tetőre. A kesztyűm majdnem olyan sáros volt, mint a cipőm. A sejtelmes ködben félő volt, hogy összefutunk a gyűrűlidércekkel, de helyettük szerencsésen megtaláltuk a csúcskövet jelző kis kőkupacot.

Magdit kérdeztem, megbánta-e, hogy eljött. Csendesen csak annyit mondott, hogy egy darabig ne szóljak hozzá, ha nem muszáj… (Másnap megkérdezte, mikor megyünk újra).

Eredetileg úgy terveztük, visszamászunk a Z-re és kimegyünk a műútig, ahonnan elvileg egyszerűbben megközelíthető a Tamás-hegy, de úgy gondoltam, ha agyon ütnek, akkor sem vagyok hajlandó lemászni ott, ahol feljöttünk. Így a B tervet választottuk, leereszkedtünk a Vadorzó-árokba és onnan másztunk fel a negyedik csúcsra, a Tamás-hegyre. Ez sem adta könnyen magát, de felértünk. A betonlapos csúcskőnél találtunk egy téglát, annak támasztottuk a telefont, hogy végre rendes „csúcsfotónk” legyen.

A Tamás-hegyen

Egy nagyjából járt ösvényen leereszkedtünk a Fáni-völgyi útra (itt jöttünk volna fel, ha az eredeti tervnél maradunk), amit a hajtűkanyart követő szakaszon balra elhagytunk a Károly-kő felé és folytattuk az utunkat a P+ jelzésen, a Nagy-Széna hegy aljában. Fontolgattuk a kerülő utat, végül inkább felkapaszkodtunk a hegyoldalban. Közben jöttek a gondolatok, hogy lesz, ami lesz, egyenek meg vaddisznók, vagy bármi, de egy lépést sem megyek tovább. Mentem. A Mátrából már bevált módszer: nem nézni felfelé, csak tenni egyik lábad a másik után. Aztán majd elfogy a hegy. Időnkét egy-egy, szép kilátást sejtető helyre értünk, ahol rácsodálkoztunk a mérhetetlen ködre és lefixáltuk, hogy ide is visszajövünk szép időben.

Nagy-Széna-hegy

Fent a tetőn, az összedőlt csúcskövet keresve találkoztunk a piros mellényes sráccal, akivel már többször összefutottunk útközben. Ismét jó utat kívántunk egymásnak és ő már el is tűnt a ködben. Lefele tartva, amíg ereszkedtünk vissza a KDPT útvonalára, egy újabb, szép kilátást rejtő ködös szirtet hagytunk el. Vártuk, hátha előbukkan Gollam. A KDPT szakaszt elérve találkoztunk jónéhány túrázóval és futóval. A nagy elágazásnál jobbra térve elhagytuk a jelzett utat és elindultunk az utolsó csúcs, a Nagy-Csákány felé. Még jobban kellett figyelni az utat, mint eddig. Számoltam az elágazásokat, próbáltam beazonosítani a különböző földutakat. Néhol nagyobb hasznát vettem a kézzel írt itineremnek, mint a track-nek.

Emlékeztem, hogy a szintmetszet a Nagy-Csákánynál már nem volt meredek, mégis kicsit hitetlenkedve vettük tudomásul, hogy ilyen könnyedén megérkeztünk. Néztünk jobbra-balra, mint Travolta abban a bizonyos GIF-ben. A bokros rész szélén örömmel fedeztünk fel a pirosra festett végű betonoszlopot, ami a hatodik csúcsot volt hivatott jelölni. 

Finish

Rövid eufória után indultunk vissza Csákányospuszta felé, és igyekeztünk, hogy hátralévő néhány kilométeren minél több sarat kifuthassunk még a cipőnkből.

Az autóhoz érve mintegy negyedóra alatt sikerült leválasztani magunkról a sártól kérgessé vált cipőt és nadrágot. Aztán jöhetett a termoszból a jól megérdemelt hazai kávé.

Ködös, sziklás, sáros Vértes, így is szerettünk!

share :
Facebook
Twitter
LinkedIn