33 km | 1.172 D+
A Mátra, a Pilis, a Budai-hegység és a Vértes csúcsainak megfutása után sem hagyott alább a lelkesedésem, vártam, mikor írja ki a terepfutas.hu a Gerecsébe tervezett kihívás öt csúcsát és a kötelező szakaszokat.
A versenykiírást követően tisztán látszott, hogy a fejre állt életünk miatt március második felében lesz egyetlen napom, amikor teljesíteni tudom a távot. Kétféle útvonalat terveztem, egyiket vértestolnai indulással, másikat a Gerecse kapujától. A felkészülésben az egyik kedvenc részem az útvonal megtervezése. Online és papíralapú térképeken keresgélem a jobbnál jobb útvonalakat és a kapcsolódó érdekes pontokat, látni- és tudnivalókat. Néhány napig latolgattam, melyiket válasszam, gondolatban végigmentem többször is mindkét útvonalon, mindkét irányból. Végül a tervezett napon, hajnalban bejelentkező jó kis migrénemmel kéz a kézben, falfehér arccal nekiindultam a Gerecsének.
Viszonylag korán érkeztem a látogatóközpont parkolójába, alig néhány autós volt rajtam kívül és jó érzés volt látni, hogy mindenki futni készülődik. Rövid beszélgetéseink során kiderült, hogy leginkább a Turul trail és a 5Peaks kihívás útvonala van terítéken.
Jó utat kívánva a többieknek, elindultam a Csúcsos-hegyre a Ranzinger Vince kilátó felé, hogy kipipáljam az első kötelező szakaszt. Csípős volt a reggel, jó ötlet volt kesztyűt húzni és a fülemet takaró pántot sem bántam meg. Szépen felkaptattam a nem éppen szokványos kilátóhoz, aminek acélszerkezete egy akna felvonójának átalakításával készült a ’80-as években. Nevét később kapta Ranzinger Vince egykori bányamérnök emlékére.
Rövid fagyoskodást követően robogtam tovább a P▲ jelzésen a Reim-hegy irányába. Szépen ereszkedtünk lefelé a görgeteges ösvényen a migrén meg én. Nagyjából öt kilométer után éreztem, hogy az idegesítő fájdalom kivonul a fejemből, lazul a hátam és gyomrom is megnyugszik.
Farkas-völgyhöz érve jobbra mentem a P+ jelzésen, aztán a kereszteződéstől futottam tovább egyenesen a P-n, röviden elidőzve az ismeretlen katona sírjánál. Három barlangot is elhagyva, a rét előtt egy balos kanyarral áttértem az S-re. Jó hely ez a Gerecse, ahol épp nincs kaptató, esetleg métermagas mészkőlépcső, vagy bokacincáló, köves lejtő, ott keményre taposott szint-utakon lehet haladni.
Kellemes tempót futottam egészen a Szent Péter rotunda romjáig. Egyperces megálló után a keresztút felé vettem az irányt. Amellett, hogy az erdőben van, ez a kálvária azért is különleges, mert a közeli Baj faluban élő családok építtették és gondozzák a stációkat. Itt kicsit lassabban haladtam. A kilences stációnál kellett balra vennem az irányt a Reim-hegy oldala felé. Kissé sáros nyomvonalon vágtam át egy tisztáson, a fák közé érve, a hegy oldalában óvatosan kerülgettem az avar alól előbújó virágokat. A csúcsra felérve körüljártam a helyet, aztán elindultam vissza. Útközben hallottam, hogy egy kisebb csapat lány közeledik, össze is futottunk félúton. A kálvária végén a Péterképi tisztásnál újabb futókkal és túrázókkal találkoztam, a rotundánál pedig egy pár tízóraizott.
A kereszteződéshez visszaérve a korábban már egy útkanyarulatból látott vadászház felé folytattam az utat, rátérve a P/Stj jelzésre, ami kisebb-nagyobb kitérőim után Vértestolnáig visz majd. Az első kitérő az Öreg-Kovács-hegy volt a maga megkapóan szép bázisállomásával, ahogy valaki nevezte egy korábbi beszámolóban. Az idevezető úton társaságom is akadt, két futótárs személyében, akiktől végül fent elköszöntem, mert nem érték be a megkapó szépségű bázisállomással, minden áron meg akarták találni a csúcskövet.
Visszaérve a P-re, energikusan hullámvasutaztam tovább Vértestolna felé. Hosszú ideig csak egy dologra kellett figyelni az úttal kapcsolatban: jobbra felfele a hegyoldalban van egy emlékkő, amit egy lezuhant, második világháborús német repülőgép legénységének az emlékére állítottak. Ezen nem akartam túlfutni. A rövid kitekintést követően haladtam tovább a falu felé a P-tól kisvártatva leváló Stj jelzésen. Balról már hallani lehetett a műút zaját és az útmenti parkolóból 5-6 futó érkezett a bekötőúton az erdő felé.
Vértestolnára érve újabb kálvária stációit érintettem a Petőfi utcán, az út másik oldalán pedig helyes kis hétvégi házak sorakoztak az újonnan épült családi házakkal szemben.
Nem esett jól az aszfalt a fáradt térdeimnek, igyekeztem minél többet a füves-földes útszélen haladni. A templomot, majd a tájházat is elhagyva a Stj jelzésről letértem a Pes-kőhöz vezető jelzetlen útra. Egészen élhető kaptatók voltak, a szintmetszet alapján rosszabbra számítottam. A térdemből is elmúlt a fáradtság, lendületesen felbotoztam a Pes-kőre az egyre erősödő hóesésben. Nesze neked tavaszi futás…
Izgalmas, karros-mohos erdőrészeken vezet felefele az út, érdekes alakú fák, kidőlt, öreg, korhadt törzsek szegélyezik. Olyan volt a hóesésben, mintha egy régi, csehszlovák mesefilmben járnék. Felérve a térkép szerint jelölt csúcsra, megtaláltam a kis karó köré hordott kőkupacot, ami a csúcskövet hivatott jelezni. Ezután elindultam a barlanghoz vezető ösvény felé, de gyanúsan egyértelműnek látszott, ezért kicsit tekeregtem, hátha találok másikat. Aztán jött egy futótárs és megnyugtatott, hogy bármennyire nehéz elhinni, ez, kivételesen olyan hely, ahová jelöletlen, de legalább járt út vezet. A szakadó hóban jutottam ki a sasbérce – élmény volt az égbolton együtt látni a hófelhőket és a délnyugatról néha előragyogó Napot.
Úgy döntöttem, nem megyek vissza a faluba, hanem elindulok lefele, a tó felé vezető földúton. A földút nagyjából olyan kemény volt, mintha az aszfalton futottam volna, így tettem néha kis kitérőket, hogy legalább a lejtőn lefele az útszéli avarban csapódjon a lábam. A havazás közben abba maradt.
Az út aljába érve, a patakmenti kerítés mellett haladtam a valaha jobb napokat látott Bundschuh-kútig és a pihenőhelynél átkeltem az S● jelzésre. Már csak két csúcs volt hátra, az Őz-fej és a Hajagos. Ahol az út jobbra tért, elértem egy újabb vadkerítéshez, de nem kellett átmászni a létrán, mert nyitva volt a nagykapu egyik szárnya. Közeledtem az Őz-fejhez vezető kitérő felé, amit nem lehetett eltéveszteni: viszonylag széles út vezetett jobbra fel a csúcsra, kicsit beljebb, az út szélén jókora magasles tornyosult fölém. Tempósan felbaktattam a csúcsig, imitálni sem próbáltam a futást. Felérve tettem egy tiszteletkört a mészkövekkel és letört ágakkal teli bokatörő terepen, aztán elindultam vissza, a jelzett útra.
Jobbra mentem tovább a Kis-réti vadászház romjai felé, ahol a házból megmaradt kevéske építési törmeléket kitartóan őrzi az útszéli fenyősor. Vajon járt erre mostanában, aki ültette? Az erdészház hűlt helyét elhagyva az utam hamarosan az S jelzéshez ért és ezen igyekeztem tovább fel, a Hajagos felé.
Próbáltam megtalálni a járást, hogy lenne a legjobb elhagyni az utat és nekiindulni a hegyoldalnak, végül kiválasztottam egy kevésbé ágas-bogasnak látszó részt. Az utolsó akadályt jelentő sziklákon is baj nélkül átlépdelve, türelmesen megkerestem a csúcs helyét és rövid örömködés után elhagytam az utolsó érintési pontot.
Utálatos volt innen leereszkedni. Csúszós avar, kövek, nadrágszaggató ágak. Az útra visszaérve rövidesen átigazoltam a P+, majd a Nagy-rétnél a P jelzésre, ami visszavitt a parkolóba. Ha nem tudtam volna, hol járok, a kirándulók egyre növekvő számából akkor is kiderült volna, hogy közeledem a látogatóközponthoz.
A parkolóban, az autónál végigvittem a szokásos levezető szeánszom: tea, nyújtás, átöltözés, hazai szendvics, kávé és süti a csomagtartóból. Megnyugvás. Megcsináltam. Ha létezik flow-élmény harminc kilométeren át, ez az volt.
Az M1-en hazafele tartva azon gondolkodtam, vajon mikor írják ki a börzsönyi kihívást. Mert ugye ott lesz a következő?
