2018. augusztus végén a nyár lezárásaként négy napot ismét Bledben töltöttünk kettesben a férjemmel. A tervezett túráinkat sajnos elmosta a négynapos kitartó eső és a váratlan hideg. Úgy gondoltuk, kárpótlásként visszatérünk októberben és teszünk egy komolyabb túrát Bohinj környékén. Két tervvel érkeztünk: az egyik a Vogel-túra visszafele úton a Sija érintésével, a másik pedig a Hét tó völgye túrának egy része, attól függően, hogy hány napot tudunk majd kint tölteni.
Október második felében egy szombat délelőtt indultunk útnak Szlovénia felé. A szokásoshoz képest jóval lassaban haladtunk az M7-esen zajló útfelújítás és egyéb forgalmi akadályok miatt. Délután öt óra körül érkeztünk meg Ribcev Lazba. A szállás kellemes meglepetés volt, nagyon tiszta, okosan berendezett kedves kis hotel. A recepciós (aki talán a tulajdonos is volt) sok információval ellátott minket a helyre, az étkezési lehetőségekre, a környéken elérhető túraútvonalakra és egyes útvonalak alternatívájára vonatkozóan. Ezeknek később hasznát is vettük.
Miután kicsomagoltunk, körbejártuk a tavat, visszaúton pedig beültünk a Turista Centrumba vacsorázni. Elképesztően sűrű és finom gulyáslevest kaptunk, tele marhahússal, és egy hatalmas, frissen sült cipót. A desszerttel kapcsolatos terveinket hamar el is vetettük. Este a szálláson alaposan áttanulmányoztuk mindkét tervezett útvonalat, számot vetettünk a várható nehézségekkel és összepakoltuk az uticsomagot.
Fotó: Balatoni Bernadett
Másnap reggel kiadós és kényelmes reggeli után eldöntöttük, hogy a Hét tó völgyébe indulunk, és a Fekete-tóig megyünk. Az autót a Bohinj-tó nyugati végén, Ukancnál tettük le. Térképpel, étellel, egyéb hasznos holmival és két kulacs vízzel feltankolva nekivágtunk az útnak. Az első kilométereken Ukanctól a Fekete-tóhoz vezető út elágazásáig tempósan haladtunk, jó bemelegítés volt. A beígért eső még nem érkezett meg, a nap is előbújt néha, becsapósan szép kirándulóidőben értünk a Komarca aljába.
Fotó: Balatoni Bernadett
Fotó: Balatoni Bernadett
Fotó: Balatoni Bernadett
A kis tóhoz vezető út egy darabig az erdőben haladt, aztán a sziklafalon vezetett végig. A Bohinj-tónál állva ez a meredek sziklafal megmászhatatlannak tűnt és nekem menet közben is gyakran volt ilyen érzésem.
Fotó: Balatoni Bernadett
Fotó: Balatoni Bernadett
Az 1294 méteren levő kis tóig 600 m szintkülönbséget kell leküzdeni viszonylag rövid táv alatt, hogy feljussunk a kis fennsíkra. Mit mondjak – nem adták ingyen. Emberes kaptatók és meredek, kitett, szűk sziklaösvények vártak, ahol alkalmanként csak mászva lehetett feljebb jutni.
Fotó: Balatoni Bernadett
Fotó: Balatoni Bernadett
Fotó Balatoni Bernadett
Egyes szakaszon a sziklába vert vascövekek és drótkötelek voltak hivatottak segíteni a mászást. Előfordult, hogy egy-egy szakasz végére érve tanácstalanul álltam a sziklatörmelékek előtt: merre is van tovább a nem létező út? Egy darabig elvonta a figyelmem a panoráma a Bohinj-tóra és a környező hegyekre, de ahogy leszállt a köd, úgy vált egyre nyomasztóbbá az út. Néhol egészen elvesztettem a tér-érzetem és nagyon komolyan erőt kellett venni magamon ahhoz, hogy folytatni tudjam az utat. Mivel tudtam, hogy ebben az időben már esély sincs visszafordulni, kisebb-nagyobb küzdelmek árán, de haladtam tovább.
A sziklaperemhez érve volt még egy nagyobb megpróbáltatás, de nagyjából másfél perc pihenőt tartva, szorosan ölelve egy fatörzset, mélyeket lélegezve újra összeszedtem magam. Itt már a dzsekit is fel kellett venni, hirtelen nagyon lehűlt a levegő és eleredt a hó. Vagyis hungarocellgolyókra hasonlító, hószerű csapadék kezdett hullani nagy erővel. Felevickélve a sziklaperemen elvileg még egy rövid séta következett az erdőben és meg kellett volna érkeznünk a tóhoz. De köd már akkora volt, hogy az orrunkig sem láttunk és beletelt egy kis időbe, míg be tudtuk azonosítani, hogy hol vagyunk és hol lehet a tó. Szegény kis tavat teljesen elnyelte a köd, szinte semmit sem láttunk belőle. Kicsit csalódottak voltunk. Mondhatnánk, hogy hiába tettük meg ezt a nehéz utat, de mi nem vagyunk olyanok, akik ilyeneket mondanak. Minden út tartogat valamit és minden út megtanít valamire.
Fotó: Balatoni Bernadett
Nekiálltunk tanácskozni, hogy merre induljunk tovább. Egyértelmű volt, hogy vissza nem mehetünk azon az úton, amelyiken feljöttünk, mert járhatatlanul csúszós lett. A Hét tó völgyében sem tervezhettünk tovább menni, így próbáltuk megtalálni a komnai menedékház felé vezető utat (Dom na Komni), ami később visszavezet a Száva-vízeséshez. Miután beazonosítottuk az utat, elindultunk, de menetközben voltak még kételyeink a helyes irányt illetően, mert a ködben nehéz volt betájolni magunkat, ráadásul az út egy darabig még felefelé vezetett a gerincen az Orlic csúcsa felé. Szerencsére ezen az útvonalon nagyvonalúbban használták az útjelzéseket, mint felfele a sziklán, így rövidesen megnyugodtunk, hogy jó irányba tartunk.
Fotó: Balatoni Bernadett
Fotó: Balaton i Bernadett
Fotó: Balatoni Bernadett
Alig tízkilométeres kerülővel egy véget nem érőnek tűnő hosszú szerpentinen sikerült a Száva vízesés felé visszajutnunk és nagyon derűs hangulatban ültünk be a tavalyról már ismert hüttébe, ahol egy meleg tea mellett jóllaktunk a helyi finomságokkal.
Fotó: Balatoni Bernadett
Fotó: Balatoni László
Fotó: Balatoni Bernadett
A kis pihenő után átmelegedve, teli hassal vágtunk neki az autóig még hátralévő kilométereknek. Útközben még fotózgattam a szokásos bogyó-virág-fatönk témában.
Fotó: Balatoni Bernadett
A szállodába visszaérkezve jólesett bekuckózni a meleg szobában. Forró zuhany és egy csésze tea után én még megettem minden ételt, ami a szobánkban fellelhető volt.
Most csak két napot tölthettünk itt, de nem adjuk fel, visszatérünk még hosszabb időre és bejárjuk a Hét tó völgyét. Már kész tervvel indultunk haza: legközelebb, ha jobb idő lesz, felmegyünk a Dupla-tóig, fent alszunk a Triglav tavak menedékházban és másnap megyünk tovább a völgyben.