TÚRA NAPLÓM

2018. augusztus végén a nyár lezárásaként négy napot ismét Bledben töltöttünk kettesben a férjemmel. A tervezett túráinkat sajnos elmosta a négynapos kitartó eső és a váratlan hideg. Úgy gondoltuk, kárpótlásként visszatérünk októberben és teszünk egy komolyabb túrát Bohinj környékén. Két tervvel érkeztünk: az egyik a Vogel-túra visszafele úton a Sija érintésével, a másik pedig a Hét tó völgye túrának egy része, attól függően, hogy hány napot tudunk majd kint tölteni. 

Október második felében egy szombat délelőtt indultunk útnak Szlovénia felé. A szokásoshoz képest jóval lassaban haladtunk az M7-esen zajló útfelújítás és egyéb forgalmi akadályok miatt. Délután öt óra körül érkeztünk meg Ribcev Lazba. A szállás kellemes meglepetés volt, nagyon tiszta, okosan berendezett kedves kis hotel. A recepciós (aki talán a tulajdonos is volt) sok információval ellátott minket a helyre, az étkezési lehetőségekre, a környéken elérhető túraútvonalakra és egyes útvonalak alternatívájára vonatkozóan. Ezeknek később hasznát is vettük.

Miután kicsomagoltunk, körbejártuk a tavat, visszaúton pedig beültünk a Turista Centrumba vacsorázni. Elképesztően sűrű és finom gulyáslevest kaptunk, tele marhahússal, és egy hatalmas, frissen sült cipót. A desszerttel kapcsolatos terveinket hamar el is vetettük. Este a szálláson alaposan áttanulmányoztuk mindkét tervezett útvonalat, számot vetettünk a várható nehézségekkel és összepakoltuk az uticsomagot.

Másnap reggel kiadós és kényelmes reggeli után eldöntöttük, hogy a Hét tó völgyébe indulunk, és a Fekete-tóig megyünk. Az autót a Bohinj-tó nyugati végén, Ukancnál tettük le. Térképpel, étellel, egyéb hasznos holmival és két kulacs vízzel feltankolva nekivágtunk az útnak. Az első kilométereken Ukanctól a Fekete-tóhoz vezető út elágazásáig tempósan haladtunk, jó bemelegítés volt. A beígért eső még nem érkezett meg, a nap is előbújt néha, becsapósan szép kirándulóidőben értünk a Komarca aljába.

A kis tóhoz vezető út egy darabig az erdőben haladt, aztán a sziklafalon vezetett végig. A Bohinj-tónál állva ez a meredek sziklafal megmászhatatlannak tűnt és nekem menet közben is gyakran volt ilyen érzésem.

Az 1294 méteren levő kis tóig 600 m szintkülönbséget kell leküzdeni viszonylag rövid táv alatt, hogy feljussunk a kis fennsíkra. Mit mondjak – nem adták ingyen. Emberes kaptatók és meredek, kitett, szűk sziklaösvények vártak, ahol alkalmanként csak mászva lehetett feljebb jutni.

Egyes szakaszon a sziklába vert vascövekek és drótkötelek voltak hivatottak segíteni a mászást. Előfordult, hogy egy-egy szakasz végére érve tanácstalanul álltam a sziklatörmelékek előtt: merre is van tovább a nem létező út? Egy darabig elvonta a figyelmem a panoráma a Bohinj-tóra és a környező hegyekre, de ahogy leszállt a köd, úgy vált egyre nyomasztóbbá az út. Néhol egészen elvesztettem a tér-érzetem és nagyon komolyan erőt kellett venni magamon ahhoz, hogy folytatni tudjam az utat. Mivel tudtam, hogy ebben az időben már esély sincs visszafordulni, kisebb-nagyobb küzdelmek árán, de haladtam tovább.

A sziklaperemhez érve volt még egy nagyobb megpróbáltatás, de nagyjából másfél perc pihenőt tartva, szorosan ölelve egy fatörzset, mélyeket lélegezve újra összeszedtem magam. Itt már a dzsekit is fel kellett venni, hirtelen nagyon lehűlt a levegő és eleredt a hó. Vagyis hungarocellgolyókra hasonlító, hószerű csapadék kezdett hullani nagy erővel. Felevickélve a sziklaperemen elvileg még egy rövid séta következett az erdőben és meg kellett volna érkeznünk a tóhoz. De köd már akkora volt, hogy az orrunkig sem láttunk és beletelt egy kis időbe, míg be tudtuk azonosítani, hogy hol vagyunk és hol lehet a tó. Szegény kis tavat teljesen elnyelte a köd, szinte semmit sem láttunk belőle. Kicsit csalódottak voltunk. Mondhatnánk, hogy hiába tettük meg ezt a nehéz utat, de mi nem vagyunk olyanok, akik ilyeneket mondanak. Minden út tartogat valamit és minden út megtanít valamire. 

Nekiálltunk tanácskozni, hogy merre induljunk tovább. Egyértelmű volt, hogy vissza nem mehetünk azon az úton, amelyiken feljöttünk, mert járhatatlanul csúszós lett. A Hét tó völgyében sem tervezhettünk tovább menni, így próbáltuk megtalálni a komnai menedékház felé vezető utat (Dom na Komni), ami később visszavezet a Száva-vízeséshez. Miután beazonosítottuk az utat, elindultunk, de menetközben voltak még kételyeink a helyes irányt illetően, mert a ködben nehéz volt betájolni magunkat, ráadásul az út egy darabig még felefelé vezetett a gerincen az Orlic csúcsa felé. Szerencsére ezen az útvonalon nagyvonalúbban használták az útjelzéseket, mint felfele a sziklán, így rövidesen megnyugodtunk, hogy jó irányba tartunk.

Alig tízkilométeres kerülővel egy véget nem érőnek tűnő hosszú szerpentinen sikerült a Száva vízesés felé visszajutnunk és nagyon derűs hangulatban ültünk be a tavalyról már ismert hüttébe, ahol egy meleg tea mellett jóllaktunk a helyi finomságokkal.

A kis pihenő után átmelegedve, teli hassal vágtunk neki az autóig még hátralévő kilométereknek. Útközben még fotózgattam a szokásos bogyó-virág-fatönk témában.

A szállodába visszaérkezve jólesett bekuckózni a meleg szobában. Forró zuhany és egy csésze tea után én még megettem minden ételt, ami a szobánkban fellelhető volt.

Most csak két napot tölthettünk itt, de nem adjuk fel, visszatérünk még hosszabb időre és bejárjuk a Hét tó völgyét. Már kész tervvel indultunk haza: legközelebb, ha jobb idő lesz, felmegyünk a Dupla-tóig, fent alszunk a Triglav tavak menedékházban és másnap megyünk tovább a völgyben.