TÚRA NAPLÓM

Fázós, de napsütéses tavaszi reggelen indultam útnak a következő karantén-túrámra, a Kéktúra 15. szakaszán. A férjem vitt el a téglagyárhoz vezető bekötőútra, ahol az út mellett elköszöntünk egymástól. Átgyalogoltam a vasúti átjárón és ráfordultam a sínek mentén vezető ösvényre. Nagyjából egy kilométer után a kék jelzés jobbra tér, átkeltem az Aranyhegyi-patak kis hídján, aztán a főúton keresztülhaladva nekivágtam a Köves-bércre vezető első kaptatónak.

Hamar kimelegedtem, mire az aszfaltot elhagytam, már emléke sem volt a korábbi fázós reggelnek, egyáltalán nem hiányzott a kabát. Az erdőszélen vezetett egy darabig a gyalogút, aztán egyre meredekebben kapaszkodott fel a sziklás hegyoldalon. Szeretem a sziklás ösvények adta kihívásokat és az ösvények szélén az apró, színes virágokat. A Köves-bérchez érve érezni lehetett a Nap erejét is az alig lombosodó fák közt. Hezitáltam egy darabig, hogy tegyek-e kitérőt az egyik kis ösvényen a bérc peremére, de inkább tovább indultam. Az út innen nagyjából szintben folytatódott. Békésen ballagtam a nagybetűs tavaszban, minden teli volt virággal, napsütéssel, madárcsicsergéssel és a rovarok zajgásával. Sodort magával az erdő, fel sem tudtam fogni azt a rengeteg szépséget, ami körülvett.

A bányagödrök közt kacskaringózó ösvények mellett érdekes kőalakzatok, mohos fatörzsek és rengeteget virág kísért. Pilisborosjenőhöz közeledve az út ereszkedni kezdett. Rövid ideig a település utcáin haladtam, aztán a jelzés kitér a házak mellett haladó földútra, amit korábbi túrákról már ismertem. A határ most más arcát mutatta, mint amikor legutóbb erre jártam – a nyári szalmabálák helyén zöldellt a határ, az útmenti fák rózsaszín és fehér virágai kiabálták a tavaszt. 

A földutat elhagyva, balra letértem a jelzésről, hogy felmenjek a Vendel-hegy oldalába, a kálváriára. Stációról stációra, csendesen elidőztem a kőbe faragott jelenetek előtt. Ez a húsvét most más, mint a többi, sajátságos érzés volt egyszemélyes keresztutat járni.

A hegy lábához visszaérve folytattam az utat a kék jelzésen. A bozótosba érve ügyelni kellett, hogy ne tévesszem el az ösvényt, a jelzést csak néhány vékony kis ágon találtam meg, de sikeresen tartottam az irányt a Teve-szikla fölötti kis facsoport felé, ahol tízóraizni és kávézni terveztem. Kiültem egy nagyobb sziklára a peremen és megterítettem a kis lakomámhoz. Ráérősen eszegettem az otthonról hozott finomságaimat, a kilátásban gyönyörködve a kávém is elfogyott. Lejjebb ereszkedtem a peremről és készítettem néhány fotót a felhagyott bánya faláról és a Teve-szikláról.

Közben feltámadt a szél. Összeszedtem a holmim és igyekeztem át a réten, hogy minél hamarabb a fák közé érjek az erdészeti útra, ahol nem ér a szél. Az erdészeti útról a kék jelzés jobbra tért és megkezdődött a meredek kaptató a Kevélyekre. Tetszetős útszakasz volt, szép kilátásokkal. Felkapaszkodtam a Nagy-Kevély oldalában nyíló Gyopáros-barlanghoz, ha már útba esett. A barlang fölötti sziklára is érdemes volt felmenni, szép panorámát tartogatott.

A Kevély-nyereg tágas és hívogató tisztására érve egy fiatal párral találkoztam a pihenőnél. Tisztes távolságot tartva a tűzrakóhely körüli farönkök egyikét választottam bázisnak és letáboroztam, hogy előkészüljek a bélyegzéshez. A bélyegzőt rendben megtaláltam egy fához rögzítve, a tisztáson. Nem sokat időztem, de körülnéztem, amíg teáztam és ettem néhány kekszet. 1928-tól állt itt is egy turistaház, de a 90-es években leégett. Azt mesélik, felgyújtották éppen az előtt, hogy az új üzemeltető átvette volna. Ma már nyoma sincs, csak egy nehezen észrevehető emlékpad utal rá a bokrok közt, az úton tovább haladva. 

A Kevélyek oldalában nem volt túl izgalmas az ereszkedés, csak néhány illegalitásban járó terepmotoros hozta rám a frászt, amíg leértem az elhagyott murvabányához. A bányához vezető ösvénnyel majdnem szemben, a nagy hársfánál fordultam jobbra, Csobánka felé. Az út jobb oldalán egy darabig elkísér a település fölé emelkedő Oszoly sziklafalának látképe.

A műúton átkelve a Hosszú-hegy felé indul a kék jelzés. A falu közelében, jó hosszan, az út bal oldalán kis fák vannak ültetve, mindegyiken egy szalag, valakinek a nevével. Talán születési emlékfák lehetnek. Minden esetre, kedves dolog.  A kék jelzés nem vezet fel a gerincre, jobbra tart az utunk. Itt találkoztam néhány családdal, biztonságos távolságot tartva egymástól haladtunk az út egyik, illetve másik oldalán.

Az erdőben a Szent-kúthoz érve újabb kis csapatokkal kerülgettük egymást. Többen voltak fent babkocsival, biciklivel. Körüljártam a helyet, de a távolságtartásra figyelve nem igazán tudott magával ragadni a szellemisége. Elszomorodva láttam, hogy a kápolna alatt, a forrás közvetlen környéke mennyire szemetes. Elhajigált PET-palackok, nejlontasakok várják a jobb sorsukat. Természetszerető, erdőjáró emberek hordták ide őket…

Műanyag motorkák és kis gazdáik közt lavírozva indultam tovább lefelé. A Hosszú-hegy lábánál az út szélesen jobbra kanyarodik – itt több autó is parkolt -, a kék jelzés balra vezet tovább egy jóval keskenyebb ösvényen. Nem bántam, hogy legalább egy időre magam mögött hagyhatom az autós kirándulókat. Ilyenkor mindig eszembe jut a BSE 1935-ös évkönyvének egy bejegyzése, amiben lehangoltan tudomásul veszik, hogy hangulatos menedékházuk vendéglővé alakul: „Ahol az autóút kezdődik, ott a turistaság végződik”

A Dera-szurdokig tartó kellemes útszakaszon komótosan ballagva megebédeltem. Úgy számítottam, mivel hétköznap jövök, ráadásul kijárási korlátozás is van, nem lesz tömeg a szurdokban. Rosszul számítottam. A parkolóban egymás hegyén-hátán álltak az autók. 8-10 fős társaságok múlatták az időt bográcsozással, szalonnasütéssel, sörözgetéssel, egyebekkel. Eszembe sem jutott, hogy az ösvényen és a hidakon menjek. Kesztyűt húztam, levonultam a patak partjára és a mohos köveken haladva nézelődtem, fotózgattam a szurdok falai közt.

Bármennyi időt el tudtam volna itt tölteni, de inkább visszatérek még egy kijárási tilalomtól mentes, hétköznapi hétköznapon. Közben eszmbe jutott, micsoda vízválasztóhoz, vagy inkább választó-vízhez értem, hiszen a szurdok választja el egymástól a Dunántúli-hegységet és az Északi-középhegységet. 

A szurdokból kiérve találtam néhány érdekes romot. Talán házak lehettek valamikor. Egy földúton értem be Piliszentkeresztre, és a bolt ablakrácsán megtaláltam a bélyegzőt. Fertőtlenítés és bélyegzés után kifele indultam a faluból. Tervben volt, hogy letérek a Pálos kolostor romjai felé, de elnapoltam a dolgot, ahogyan a Som-hegyi turistaház meglátogatását is a szurdok végénél. 

Megkezdődött a hegymenet Dobogókőre. Elhagytam a falu szélén a nagy tisztást, aztán a Dobogókőre vezető országutat, végül a Kakashegyi vadászházak bekötőútját is. A Kakas-hegy oldalában a meredekfalú vízmosásban vezető út még meredekebbre váltott. Egykedvűen tettem egyik lábam a másik elé – a hosszabb emelkedőket általában így járom meg. Felérve, a Zsivány-sziklák tisztes kőtömbjei fogadtak, az időmbe belefért, hogy elidőzzek náluk.

A Kanyargós-patak völgyének fenyvesén át Dobogókő hétvégi házai közé értem, és az üdülőtelep aszfaltútján gyalogoltam a nagy parkoló és a nagy nyüzsgés felé. A gyerekek már szaladtak elém. A felújítás alatt álló Eötvös Loránd Menedékház bejárata mellett a kis asztalon rendben megtaláltam a bélyegzőt. Pecsételés után odasétáltunk a kilátóteraszhoz és türelmesen kivártuk, amíg a tömeg nagy része elvonult. Megcsodáltuk a panorámát, készítettünk néhány fotót és indultunk haza.