TÚRA NAPLÓM

37 km |1.818 D+

2019. februárban tervben volt már a Kiss Péter emléktúra 37 kilométeres távja, de épp felépültem az influenzából a túra napjára, így inkább a 20 kilométeres távon indultam. Idén azonban semmi akadálya nem volt, hogy nekivágjak a technikás, meredek és izgalmas 37 kilométernek. A terep mellett az időjárás is változatosnak ígérkezett. A túra előtt napon esett a hó és másnap számíthattunk mindenre: hóra, fagyra, sárra, napsütésre, szélre és esőre. Próbáltam mindenre felkészülni.

A túrát Kiss Péter, fiatalon elhunyt hegymászó és terepfutó emlékére szervezik barátai évről évre. A szép kihívásokat tartogató útvonal a sástói Adrenalin Parkból indul, ahol a túra napján már reggel 7 előtt sokan gyűltünk össze. Várakozás közben találkoztam néhány ismerőssel. Ahogy tavaly, ezúttal is gördülékenyen ment a rajtcsomag átvétele, és az indítás. Rajt után a parkolón keresztül indultunk a meredek és csúszós lépcső felé, ami levezet a Mátrafüredre tartó S+ és P⦁ utakhoz. A lépcsőt jól járható erdei ösvény követte, ami szinte megkívánta a futást. Az első kilométer után éreztem, hogy túlöltöztem, így Mátrafüreden, az ellenőrzőponton pecsételés után meg is álltam, levettem és elcsomagoltam a középső réteget, mielőtt nekivágtam a K∆-n a Kékesre vezető meredeknek.

A Csatorna-patak mellett haladtunk folyamatosan emelkedve. A Kékes előtt még várt ránk egy feltételes ellenőrzőpont, amin hamar túlestünk és ballaghattunk tovább felfele. Nagyjából 500 m szinttől vált láthatóvá a pénteki havazás eredménye. A sok taposástól felolvadt hó csúszóssá tette az ösvényt, de azért lehetett haladni. A meredek út végre kivezetett a völgyből, ezután többször is kereszteztük a műutat, míg felértünk a Kékes csúcsára.

A Kékesen az ellenőrzőpont a síházban volt. Nem időztem sokáig, pecsét és egy kis frissítés után lelkesen indultam tovább a sziklákban és panorámákban bővelkedő kedvenc mátrai ösvényemre a Sas-kő felé. A köves, sáros, csúszós terepen csak futva tudtam haladni, így könnyebb volt megtartani az egyensúlyom, az óvatoskodással nem mentem semmire. Gyorsan szedtem a lában, ahogy csak tudtam. Kivételesen nem másztam fel a Sas-kőhöz és nem másztam le a Disznó-kőhöz szép kilátásért. Nem akartam veszíteni a lendületből.

A Markazi-kaputól a Z, majd a Z⦁ jelzésen folytattuk az utat az Ilona-völgyben. Ezt a szakaszt is nagyon szeretem, izgalmas, technikás. Száraz időben, hóban és sárban is mindig tartogat kihívást. A tavaly májusi folyékony sárhoz képest most kifejezetten jól lehetett közlekedni. A völgybe vezető meredek szakaszon gyorsan leértem, a patakon is sikeresen keresztüljutottam néhány jól irányzott lépéssel. Aztán már csak fel kellett jutni a sáros meredeken a másik oldalra és újra le a vízesés elé. Nagyon élvezetes út volt.

Nézelődés és fotózás után a balról érkező Z jelzésen haladtunk tovább az aszfaltos útig, majd azon a Szent István-csevicéig. Itt volt a következő ellenőrzőpont. Pecsételés után kiadósan frissítettem, éreztem, hogy kezdek lassulni, hirtelen fejben is elfáradtam, és két kihívás várt még rám – a Rózsaszálláshoz vezető meredeken felgyalogolni, aztán pedig megmászni a Sombokortól a Kékest. Jaj…

Frissítés után az aszfalton vissza kellett gyalogolni néhányszáz métert, majd jobbra letérni az S-re. Nehezen lehetett haladni a süppedős, vizenyős sárban, nagyon meg kellett nézni, hová lépek. Átkelve a patakon próbáltam minél inkább az avaron haladni a bokrok között, ahol kevésbé volt felázva a talaj. Közben megkezdődött a Rózsaszálláshoz vezető meredek kaptató. Aminek sosem lesz vége. Mindig ezt érzem. Összetalálkoztam reggeli útitársammal, aki egyébként Mohácsról érkezett és szóval tartott jó darabig. Rengeteg érdekes története volt a teljesítménytúrázás és a terepfutás hőskorából. Válaszolni nem nagyon tudtam neki, mert alig kaptam levegőt, de jó volt hallgatni. 

A kedves emlékű Rózsaszállás erdészházhoz érve csak annyi időre álltam meg, hogy készítsek egy fotót a fák közül, aztán ballagtam tovább az S⦁ jelzésen. Egyre nehezebben sikerült lépést tartani mohácsi útitársammal, pedig a szintút száraz aszfaltján minden adott volt, hogy gyorsabban tudjak menni. Egyszer csak megérkezett Hefi, aki néhány ismerősével futott együtt a túrán. Váltottunk pár szót, amíg megérkeztünk a Pisztrángos-tóhoz.

Ők megálltak csapatfotóra, én mentem tovább a Sombokor felé. Sombokornál újra találkoztunk. Ettem néhány kekszet és megigazítottam a bakancsom, mielőtt nekivágtam a Kékes meredek és sáros oldalának. Ugyanolyan sáros volt, mint amilyen meredek. Minden lépést megéreztem. Fájtak a lábaim, de igyekeztem folyamatosan és a lehetőségekhez képest lendületesen haladni, hogy ne essek el, ne csússzak vissza. Csak kapaszkodtam és másztam. Még egy lépés és még egy. Jóval feljebb, lankásabbá vált az emelkedő, a ligetes erdőben a hangulatom is javult. Végül, egy felejthetetlen pillanatban ismét ott voltunk a Kékesen a síházban. Két szelet zsíros kenyérrel, egy pohár teával és pálinka-kóstolóval jutalmaztam magam a sikeres feljutás után. 

Nem időztünk sokat, indultunk a szanatórium irányába a P jelzést követve, hogy a Hidas-bércen át lejussunk a Négyeshatárig, illetve onnan a Kis-kőig a Z∆-n. Tempósan mentem, közben minden lépésre ügyelve a csúszós, sziklás ösvényen. Kis-kőhöz érve pecsételés után magunkhoz vettünk néhány cukorkát. Közben, a dózerúton újra utolért mohácsi útitárs, így kis csapatunk három főre egészült ki. A P jelzéshez érve, szerpentinezve ereszkedtünk le a Csurgó-patakhoz, innen már nagyon közel volt a mátrafüredi ellenőrzőpont. 

Pecsételés után a 24-es út melletti járdán haladtunk az utolsó házig az S⦁ jelzésen. A háznál jobbra fordultunk egy széles ösvényre, ahol patakokban folyt a víz és nehezen tudtunk haladni a sártól. Az egyre keskenyedő és meredekebbre váltó úton kínszenvedésnek éreztem már minden lépést, amit a dagonyában vagy épp a köveken kellett megtenni, de próbáltam tartani az iramot. Mire a S+ jelzésen elértük a szalagozást, már túl voltam magamban a nehéz pillanatokon. Az utolsó megmérettetés célba érés előtt az Adrenalin Parkba felvezető meredek lépcsősor, már igazán gyerekjáték volt. Nem zavart az sem, hogy sáros, az sem, hogy csúszik, csak érjünk már fel! Fent, gyors léptekkel átvágtunk a parkolón és bent voltunk a célban. Kedves érkeztetés után alföldi gulyásleves, palacsinta, tea és beszélgetés. Megcsináltuk ezt is!