TÚRA NAPLÓM

38 km | 1.350 m+ | 7.00 h

Ezt a bükki túrát is egy túrabarátság hozta magával, akár csak a nyári megmérettetést a BükKiNyúlszon. Micsoda túra volt! 

A családdal indultunk útnak október második hétvégéjén a Bükkaljára, Cserépfalura. Sokat meséltem a gyerekeknek a Milleniumi kilátóról, a barlanglakásokról, a látogatóközpont nagy játszóteréről, izgatottan várták a hétvégét. Sajnos a 12 km-es geotóp túra, ami távban nekik megfelelő lett volna, közben betelt, de így sem unatkoztak, tartalmasan telt a napjuk szombaton, amíg én a hegyeket jártam.

Pénteken este érkeztünk a szállásunkra, ahol a házigazda nagyon szívélyesen fogadott minket. Megszeretgettünk egy alomnyi drótszőrű tacskó kölyköt és a mamájukat, a gyerekeket a szomszéd kislány elkalauzolta a gazdasági udvarba, ahol a kecskékkel és a tehenekkel foglalatoskodtak, etettek, fejtek. A gazdaságban házi sajtok is készülnek, illetve pálinka, amihez épp akkor darálták a birsalmát. A látogatóközpontba mentünk vacsorázni, mire visszaértünk, már jó meleg volt a szálláson.

Éjszaka elég felületesre sikerült az alvás, de frissen és nagyon aktívan ébredtem reggel. Sok dolgom nem volt, este már összekészítettem mindent a túrához. Reggeliztem, ittam egy teát, közben a férjem a kávéját kortyolgatta mellettem.  Háromnegyed hétkor elindultam az általános iskola felé, ahol a versenyközpontot berendezték. Néhány perc gyaloglás volt a szállástól. Az iskola udvarán átvettem a rajtcsomagot és hét órakor pár perckor már nyargaltam a Cserépváralja felé vezető úton.

Hamarosan magam mögött hagytam a falut, majd az országutat is. Változatos útszakasz következett, földút, sövényben bujkálás, kaptató a fenyvesben, újabb földút, szőlős és erdő váltották egymást, míg Cserépváraljára értem. A főutcára érkezve kicsit elbizonytalanodtam az első ellenőrzőpont helyét illetően, mert a kocsma teraszán számtalan túrázó nyüzsgött, de megnyugtattak, hogy nem kell megállnom, ez csak „feltételes frissítőpont” …

A P jelzést követve néhány méter után elértem a Vár-hegyre vezető emelkedőt. Terveztem, hogy a tetőről teszek egy kitérőt a várhoz, de olyan jó lendületben voltam, hogy inkább folytattam az utat a Mangó-tető oldalában lévő kaptárkőnél felállított első ellenőrzőpont felé a piros háromszögön. Pecsételés után elidőztem a kaptárkőnél egy fotó erejéig. Elképesztő, milyen alkotómunkára képes a természet és mennyire változatos a Bükk formavilága. 

Az érdekes és látványos ellenőrzőpont után a P∆ jelzésen maradva leereszkedtünk a szekérútra, ahonnan az erdőben vezető szalagozott ösvényt követve megkerültük a Mangó-tetőt és rácsatlakoztunk a P jelzésre. Az ébredő erdőn átszűrődő reggeli napsütés, a reggeli pára és a fűben viruló sok-sok őszi kikerics misztikus hangulatot adott az útnak.

A Felső-szoroshoz érve mintha egy tündérmesébe léptünk volna. A patakmeder mohás kövein, kidőlt fatörzsek, érdekes formájú rönkök és változatos sziklaképződmények közt jártunk. Annyi néznivaló akadt lépésről-lépésre, hogy az extragyors haladást biztosító ugrabugrálás részemről most elmaradt. A szurdokvölgy középső szakaszát nagy sziklaoszlopok őrzik. Az egyik fekete oszlop úgy áll a szurdok oldalában, mint egy botjára támaszkodó juhász. A patakmederből végül felkapaszkodtam a turistaútra és a keskeny ösvényen ballagtam tovább a Dobi-rét felé.

Dobi-rétről a második pecsét begyűjtése után az erdőben haladó szekérúton követtük a P+ jelzést, aztán letértünk a jobbról becsatlakozó S-re. Egy bokros részt követően érintettük a cserépi legelőt, aztán a Hideg-kút-laposához tartozó szép mezőn keresztül egy vízmosáshoz érkeztünk.

Innentől kezdve egy jó darabon futottam, valahogy megkívánta az út.  A Hór-völgy murvás útján lendületes túratempóra álltam vissza és ezt tartottam az oszlai erdészházig. Az erdészház felé letérő út nagyon hangulatos, az elején összezárnak a fák, aztán egy lekaszált réten keresztül, szénabálák közt vezet tovább. Akaratlanul is lelassítottam.

Maga a ház is nagyon megnyugtató, annak ellenére, hogy teli volt zajosan nyüzsgő túrázóval. Úgy láttam, itt, a harmadik ellenőrzőpontnál mindenki tartott egy nagyobb pihenőt, mielőtt nekiindult volna Ódorvárnak. Én is ettem egy zsíros kenyeret, ittam teát, megigazítottam a cipőmet, de nem időztem sokáig, mert az Ódorvár felé sétálók tömege kezdett gyarapodni. A háztól visszagyalogoltam az Egres felé vezető K+ útra és a következő, nagyjából két kilométeren igyekeztem kikerülni a sétálók közül, akit tudtam, így Ódorvárra kaptatva a meredeken ennyivel is kevesebb extra kitérő várt rám.

Az Egreshez érve indultunk balra fel a KL jelzésen. Most sem volt kevésbé meredek, mint nyáron, de legalább nem volt az a nagy meleg… Megállás nélkül, kitartóan gyalogoltam felfele, nagyon vitt a lábam. Hol az ösvényen, hol az avarban, ahol épp lehetett haladni. Tizenhét perc lett. Ennyi idő alatt értem fel a dózerútra. A Zsilibes-forrást most sem látogattam meg és fogalmam sincs, lesz-e valaha olyan túra, ahol egy erőltetett hegymenet után kényszert fogok érezni erre a kitérőre. Az ódorvári pihenőnél várt a negyedik ellenőrzőpont, de pecsételés előtt még felkapaszkodtam a várromhoz a minden irányba nyíló szép kilátásért.

Visszaereszkedve a pontnál megkaptam a pecsétet és a felső dózerúton elindultam az erdő felé. Érdekes és szép útszakasz következett: az Ódor-hegy oldalában kanyargó ösvényt követve haladtunk a mindenféle bogyóktól színes csalitosban, közben ráláttunk az alattunk elterülő erdőkre-mezőkre.

A csalitos után visszaérkezve az erdőbe rövidesen rácsatlakoztunk a Völgyfő-házhoz tartó műútra. A Völgyfő-háztól balra indulva, a Török-úton folytattuk tovább a túrát hétkilométernyi erdei hullámvasutazással. A jobbról becsatlakozó S+ jelzésnél szép, mókusos pecséttel várt a feltételes ellenőrzőpont őre. Örültem a találkozásnak, mert a Völgyfő-ház óta nem találkoztam senkivel. 

A Vasbánya-tetőt kerülő PZ jelzésen tovább haladva a hangulatos őszi erdőben egy négyes útkereszteződéshez érkeztem, ahol ismét összetalálkoztam egy fiatal katonával, aki néhány társával részt vett a túrán és egy fiút támogatott, akinek megsérült a lába. Rövid tanácskozás után eldőlt, hogy nem tudok nekik segíteni, így tempósan haladtam tovább a Kövesdi-kilátó felé. A meredeken felérve szépséges kilátás fogadott és csak kicsit kellett megküzdenem érte a sziklákon napozó-tízóraizó kirándulók közt egyensúlyozva, hogy legalább egy fotót tudjak készíteni. Innen futva indultam tovább és nagy lelkesedésemben majdnem elfutottam Várkúton az ötödik ellenőrzőpont fűben üldögélő kedves és mosolygós pontőre előtt, aki a pecsét mellé mézespuszedlivel kínált. 

Ellenőriztem a vízkészletem, nem volt szükségem pótlásra, így sütizés után egyből futottam lefele a Z∎ jelzés köves meredek ösvényén, majd a földúton az Attila-kútig. 

Síkfőkút határában áttértünk az S-re a tavak felé. A tavak hangulata valahogy nem fogott meg, mesterkéltnek érzetem, de egy nádas fotóért azért lemásztam a töltésen.

A nagy kanyarnál műutat és az S-t elhagyva letértünk a GSM toronyhoz vezető szalagozott útra, ahol a falu felett kanyargó ösvény több pontjáról is szép kilátást találni az őszi lombok közt. A GSM toronynál várt a hatodik ellenőrző pont és már látni lehetett a távolban a túra utolsó kihívását tartogató Nyomó-hegyet. 

Bükkzsérc felé tartva követtük a szalagozást, majd P•• jelzést. A Szoros-patak völgyében áttértünk a dózerútra és a gémeskutak közt ismét rácsatlakoztunk az S-re, amin megérkeztünk Bükkzsércre. Az idevezető úton beértem egy háromfős társaságot, akikkel a táv hátralévő részében nagyon hatékonyan tudtunk együtt haladni. Hol ők, hol én diktáltam jobb tempót, nagyon jól motiváltuk egymást. 

A bükkzsérci katolikus templomhoz kanyargós műút vezetett, innen jobbra tartva és a temetőt elhagyva egy földúthoz, majd újabb műúthoz érkeztünk. Az aszfalton átkelve egy réten és egy szántón haladtunk keresztül, és lendületes tempónkat tartva igyekeztünk minél több embert magunk mögött hagyni még a Nyomó-hegy bozótos meredek oldala előtt. Ideiglenes túratársaimmal gyorsan egyeztetve úgy határoztunk, hogy az egyetlen férfit közülünk nagyvonalúan előre engedjük, diktálja most ő az iramot. Nem tudom, hogy voltam képes abban a tempóban felmenni, olyan érzés volt, mintha a lábaim már maguktól mozognának. Elragadott az erdő, vitt a hegy, húzott a napsütés. Szenzációs érzés volt felérni és megkapni a hetedik pecsétet. A kaptatón begyűjtött adrenalin kitartott Cserépfaluig. A hátralévő, valamivel több mint 2 kilométert végigfutottam. A hegyről az aszfaltúton indultunk lefele. Néhány kanyar után megérkezett az S+ jelzés, ami felvezet a cserépi pincesorhoz. Itt találtam nézelődni valót, lassítottam egy kicsit, aztán futás tovább az iskoláig. Az iskola kapuja előtt boldogan nevettünk össze az ideiglenesen összeverbuválódott kis csapattal – bent vagyunk! Sikerült hét óra alatt! 

Fantasztikusan jó túra volt, szerettem az útvonalat, az őszi erdőt, a rétekről felszálló reggeli ködöt, a meredek hegyoldalakat, sziklákat, a kidőlt, mohás fatörzseket, a napsugarakat a fák közt. 

Az oklevél és a jelvény átvétele után egy régről ismert kedves túrabaráttal ültünk össze a teljesítőknek járó menzás babgulyás mellett. Rázúdítottam a nap összes élményét, csak beszéltem, beszéltem, ő pedig csak hallgatta mosolyogva és megállapította, hogyha nekem Ódorvár és a Nyomó-hegy volt a túra legjobb része, akkor biztosan UFO vagyok. A cserépi eszpresszó tejszínhabos kávéjával zártuk a túranapot az erdei iskola diófája alatt egy sármány társaságában. Aztán elköszöntünk. Biztosan találkozunk még, a Bükk nagy szerelem.