TÚRA NAPLÓM

Harmadik alkalommal vettem részt a Tápiómenti Tömegsport Alapítvány által szervezett jóhangulatú teljesítménytúrán a Monor-Irsai dombság lankáin, Úriban. Libát ugyan nem tereltünk, de azt mesélik, hogy a falut megkerülő túraútvonal mentén hajtották a libákat a régi időkben, innen a túra elnevezése.

Borongós reggelre ébredtünk szeptember első szombatján, az időjárás-előrejelzés semmi jót nem ígért, de ez nem tartott vissza. Fél hétkor már az autóban ültem és élvezettel autóztam Úri felé a kanyargós 31-es főúton. Kicsivel hét óra után érkeztem, könnyen találtam parkolóhelyet. Aztán a csomagtartóban kotorászva nagy sóhajjal nyugtáztam, hogy a futókabátom helyett a melegítőfelsőmet markoltam le a fogasról otthon a reggeli félhomályban, vagyis nincs vízhatlan kabátom. Sebaj, csak nem fog esni egész úton. Különben sincs annyira hideg. 

Mivel előneveztem, így sok adminisztráció nem volt, csak rajtidőt kellett kérnem. Fél nyolc előtt el is indultam, és a legjobbakat remélve néztem a felhős eget, ahogy a közösségi ház udvaráról lépdeltem kifele a székelykapun keresztül. 

A szokásos tempómmal indultam, nemsokára kiértem a faluból a Bartók Béla utcát elhagyva, aztán a Káposztás kert után elindultam a halastavak felé. Találkoztam ismerősökkel, váltottunk pár szót. Elhagytam néhány iskolás csoportot, nem nagyon siettek, valószínűleg valamelyik rövidebb távon indultak. Jó látni, hogy milyen sok fiatalt megmozgat a túra.

A borongós táj nem kedvetlenített el, de nem akartam futni. Valami könnyű nyugalom volt rajtam, hallgattam a nádasból érkező zajokat, néztem a vizet, az egyre lejjebb szálló esőfelhőket, a fakuló színeket. Itt-ott felütötte a fejét egy színes virág, vidáman ellenpontozva a tó körüli szürkeséget.

Gyorsan magam mögött hagytam a Nevelő-tónál lévő első ellenőrzőpontot, mentem keresztül a réten, illetve a Kiserdőn. Az egyik legkedvesebb rész felé tartottam, a Hátsó-halastó gátjához. Itt újra megálltam fotózni, nézelődni. Ahogy közeledtem a második ellenőrzőponthoz, a lelkes pontőrök messziről integettek. 

A második libás pecsét megszerzése után lépkedtem tovább a nádas mellett. A fű mintaszerűen lekaszálva – köszönet a szervezőknek. Közben eleredt az eső. Nem nagyon esett, de kitartóan. 

Távolodni kezdtem a halastavaktól, az út szépen kaszált nagy rétre vitt. A rét tájékoztató táblái ismerősen integettek: vadnyúl, róka, vaddisznó, gyurgyalag élőhelyén jártunk. Bár gyurgyalagot én még csak a falu felső részén, az agyagos falban láttam. 

Innen kis emelkedővel a Paskom felé fordultunk, az erdőben a fákra festett jópofa narancsszínű liba felfestéseket kellett követni. 

Szóba elegyedtünk egy idősebb túratárssal, beszéltünk erről-arról, mindkettőnk által ismert túrákról, kihívásokról, az idő múlásáról. A harmadik ellenőrzőpontig együtt haladtunk jó tempóval, aztán ő ment jobbra a 14-es távon, én balra a 27-esen. Átvágtam a műúton a cross-pálya felé és mentem tovább dombon-völgyön keresztül az anyagos utat szegélyező bokrok közt. Szeretem az érkező ősz színeit: a kökény-, csipkebogyó-, és galagonyabokrok, mezei virágok, az ezerféle színű falevelek utánozhatatlan hangulatfestését.

Hallótávolságban jött mögöttem egy nagyobb létszámú, nevetgélő csapat, de lemaradtak. A legnagyobb nyugalomban bandukoltam egyedül a kukoricaföldek szélén. Néha megálltam egy vadlesnél, eljátszottam a gondolattal, hogy jó lenne fentről körülnézni, de végül egyikre sem másztam fel. Észrevétlenült telt az idő és fogytak a kilométerek.

A Mária-völgynél a szántóföldeket egy időre elhagyva betért az út az erdőbe. Hangulatos, vadregényes kis erdőn kellett keresztülhaladni, az út hol fent, hol lent fut a völgy oldalában, korhadó, kidőlt fák jelzik az idő múlását, színesedő levelek az ősz érkezését. A negyedik ellenőrzőpont őrei a pecsételés után almával kínáltak, amit jólesően elrágcsáltam a következő néhányszáz méteren. 

Ismét a szántóföldeken át vezető földúton folytatódott a túra. A falu határáig futottam egy keveset. 

Változás a korábbi útvonalhoz képest, hogy a falu szélén, az első utcán jobbra kellett fordulni, és az utca végén megkeresni az oszlopra kihelyezett kódot. Ezután az út a falu határában haladt egy darabig, majd a műúton átkelve a hangulatos Arany János utcán a Fő út felé. A Fő útról a Mendei útra felkanyarodva, majd ezt is elhagyva, újra a falu határába vitt tovább az út, ahol egy útelágazásnál újabb kódot kellett keresni. A kód feljegyzése után a földúton tovább haladva ismét a faluban voltam. Az Akácfa utcai kereszt felől érkező korábbi útvonal lényegesen túrabarátabb és hangulatosabb volt, nem igazán értettem ezt a semmi érdekességet sem tartogató, tekergős változást.

A templomtól lefele indulva a Fő úton néhány lépés után elértem az ötödik ellenőrzőpontnak helyet adó tájházat, ahonnan gyors pecsételés után robogtam a Rákóczi út felé. Még nagyjából háromszáz méter volt a cél.

A székelykapun áthaladva nagy nyüzsgés fogadott, a közösségi ház udvarán zajlott a főzőverseny. A célba érkezve megkaptam az utolsó pecsétet, majd a jelvényt és az oklevelet. Elfogadtam a kínált zsíros kenyeret, kicsit pihegtem, összeszedtem magam, és kiballagtam az udvarra, ahol a vadászok főzősátránál várt a családom. Jólesett az ebédre kapott vaddisznópörkölt.

A főzőverseny hangulata és a sok vidámkodó ember elsodorta a túra utáni szokásos nyugis éledezésemet, amibe próbáltam még pár percre visszamenekülni egy kávé és némi sütemény társaságában. Nem sokat időztünk ezután, útnak indultunk, mert az ég újból elborult és kiadósan zuhogni kezdett az eső.