TÚRA NAPLÓM

Nyár elején megterveztük, hogy szokásos nyárzáró napjainkat ezúttal a Magas-Tátrában töltjük a férjemmel. Legutóbb 2018. őszén jártunk a Tátrában, szívesen tértünk vissza a sajátos hangulatú hegyek közé. Salgótarján felé indulva, Somoskőújfalutól még hosszú és kanyargós út várt ránk Poprádon át a bázisként választott Ótátrafüredig. A 66-os út mellett megálltunk ebédelni egy Route 66-ként aposztrofált falusi fogadóban, ahol szerencsére nem hamburgert, hanem a szlovák konyha szerethető ételeit kínálta az étlap. Szarvaspörköltet választottunk knédlivel és juhtúrós sztrapacskát szalonnapörccel.

Délután érkeztünk Ótátrafüredre, ahol, a több mint százéves Grandhotel Stary Smokovecben szálltunk meg. Patinás, de szolgáltatásait tekintve modern szálloda. Miután bejelentkeztünk, szokásunkhoz híven azonnal indultunk, hogy felfedezzük a környéket. Minden sétatávolságban volt: vasútállomás, élelmiszerboltok, sportbolt stb. Nem tartott sokáig bejárnunk a svájci falvakat idéző kedves kis települést. 

Megkóstoltuk a híres savanyú vizet és bemelegítő túraként felkapaszkodtunk a város fölé magasodó Szép kilátás (Pekná vyhliadka) nevű részre Ótátrafüred kálváriájához. A kálvária állomásait mind más művész készítette. Szuggesztív és látványos alkotások, az erdei környezet méltó hátteret ad nekik. Legjobban Krisztus keresztre feszítése és a sziklasír fogott meg. Az alkotások közt járva az ember akaratlanul is elgondolkodik az élet értékéről.

Másnap, reggeli közben véglegesítettük a tervünket, hogy a Kő-pataki-tó (Skalnate pleso) felé indulunk Tarajkán (Hrebienok) keresztül. Hogy onnan tovább megyünk-e a Lomnicra, vagy egyből elindulunk lefele, azt az időjárástól tettük függővé. 

Jó érzés volt újra a Tátra útjait járni. Tarajkától a Kő-pataki-tóig annyi látnivalót tartogat az út, hogy alig vettük észre az emelkedést. Az első szakaszon nem győztem fotózni a kisebb-nagyobb vízesést, a patakok nagy pihenőköveit, a színes virágokat,a fölénk magasodó sziklákat. Mint egy gyerek, futkostam sziklától vízig, víztől virágig. 

A tisztesség kedvéért rövid kitérőt tettünk a Magistráláról a Zakovszki menedékház felé, hiszen mégis csak magyar turizmustörténeti emlék, aztán folytattuk az utat tovább felfele, visszatérve a pirosra.

Továbbra is páratlan kilátás és fölénk magasodó monumentális sziklafalak kisérték az utunkat. Az első pihenőnket – tízórai kilátással – egy esőház padján tartottuk 1.525 m magasan a Lomnici kilátóhelynél, ahol szép panoráma nyílt a Nagy-Tarpataki-völgyre. Innen a sziklás Magistrálán kapaszkodtunk tovább a Kő-pataki-tóhoz a Lomnic déli oldalában.

A Kő-pataki-völgy bejáratához érve megálltunk egy kávéra a menedékháznál. A sziklafal alatt éppen szabaddá vált az egyetlen árnyékos pad, le is csaptunk rá. A sajátságos formában kialakított menedékház őse egy átjárható szikla volt. Ezt körbefalazva az 1800-as években kis kunyhót létesítettek belőle. 1877-ben a völgy akkori tulajdonosa, Sponer Andor, majd a kincstári erdőgazdaság tette komfortosabbá a kőházat, amit 1932-ben faszerkezetű résszel bővítettek. A Kő-pataki menedékház további érdekessége, hogy gondnoka egyben hegyi teherhordó is, aki több teherhordási rekorddal büszkélkedhet, és volt szerencsénk találkozni vele útközben, amikor is jó két méter magasan feltornyozott málhát cipelt a hátán.

A menedékházban kiváló kávét kaptunk. Rövid ideig ejtőztünk a szikla alatti árnyékban, aztán tovább indultunk a tó felé. 

A völgy alsó részében 1.754 m-en fekvő tó évtizedek óta egyre zsugorodik. De így is kedves látvány a tó zöldeskékje a kopár völgy sziklái között. 

A moréna-gát melletti részen sétálgattunk, a csenevész növényzet színes foltjait fotózgattam, ahogy itt-ott megtörik a sziklák szürkeségét. A Lomnic hívogatóan magasodott fölénk, de a délutáni vihar-előrejelzés miatt számot kellett vetnünk, hogy lesz-e elég időnk biztonságban megjárni az utat. Végül a felfelé indulás mellett döntöttünk. A nap még kitartóan sütött, de felöltöztünk az erősödő szél miatt.

A Lomnic-nyereg felé haladva a tériszonyom finoman jelt adott magáról, én igyekeztem figyelmen kívül hagyni, a mindent beborító lila virágokra és a fölénk magasodó Lomnicra koncentráltam. Izgalmas és szép út volt. A nyeregre érve bámulatos kilátás fogadott, a napot el-eltakarták a felhők, a végtelennek tűnő zord, de mégis békés sziklák teljesen rabul ejtettek. Tapintani lehetett a hegyek erejét. Addig mentünk felfelé a bércen, amíg biztosnak éreztem, hogy le is tudok jönni. 2.231 méterig jutottunk. Komoly előrelépés a tavalyi, szlovéniai talajvesztéshez képest. 

Lefele nagyon igyekeztünk mert a viharfelhő látványosan közeledett. Igazi, térdet próbáló út volt. A Kő-pataki-tavat elhagyva néhol a sípályát érintve szerpentineztünk lefele egy szezonálisan nyitva tartó menedékházig. A viharfelhő már a nyakunkon volt, így azt tervezetük, hogy a lanovkával gyorsan lemegyünk Tatranska Lomnica-ig.

A menedékházban végül hosszabban pihentünk, a vihar széle elkapott bennünket, a lanovkát leállították és a menedékház fedett teraszára kényszerültünk, amíg az idő jobbra fordult. Legalább volt idő nyugodtan kávézni. Ahogy biztonságosnak látszott, gyalogszerrel nekiindultunk ismét a lefelé vezető útnak. Aszfaltos, tekergőn haladtunk Bukova hora-ig, onnan ismét a köves turistaúton Tatranska Lomnica-ig. 

Rövid időn belül megérkeztünk a kisváros mesebeli vasútállomásához, és türelemmel vártuk, hogy induljon a vonatunk. Fáradtan üldögéltünk a padon és a vacsorát terveztük.

A remekül sikerült szállodai vacsora után egy pohár bor mellett a másnapi megmozduláson töprengtünk. Méltóképpen szerettünk volna búcsúzni a Tátrától, de nem akartuk az utolsó napon nagyon kifárasztani magunkat. Végül egy kellemesnek ígérkező, nagyjából tízkilométeres túrában maradtunk: elvonatozunk a Poprádi-tó (Popradske pleso) vasútállomásig, onnan felgyalogolunk a tóhoz a Menguszfalvi-völgyben, lefele pedig a szép kilátásokat tartogató piros jelzésű úton jövünk le a Csorba-tóig (Strbske pleso), ahol ismét vonatra szállunk. 

Szlovákiai vakációnk harmadik napján, kényelmes reggeli után lesétáltunk a vonathoz, ami eldöcögött velünk a Poprádi-tó vasútállomáshoz. Útközben sorra jöttek a bájos kis megállók, akár a régi terepasztalunk házikói. A kedvencem Felsőhági (Vysne Hagy) állomása volt, sajnos nem sikerült lefotóznom a vonatból, de szép emlék maradt így is. 

A vasútállomástól a Poprád-folyó fa hídja után eltéveszthetetlen út kanyarog fel a tóhoz 4 km hosszan. Jó darabig nem volt árnyék, de a füves-bokros-törpefenyős területetek után sűrű fenyveseken vitt keresztül az út, így könnyebb volt elviselni a meleget. A tóhoz közeledve egyre több kirándulóval találkoztunk, családok, kisebb-nagyobb társaságok vonultak az úton.

Megéheztünk, mire felértünk és a tó partján álló Majláth menedékháznál terveztünk korai ebédet. Meglehetősen nagy tömeg volt, de a kiszolgálás gyorsan ment és ülőhelyet is találtunk, jót ebédeltünk a hangulatos nyüzsgésben. Szívesen maradtam volna a menedékházban akár éjszakára is.

A tó lélegzetelállítóan szép. Kékeszöld vizén tükröződnek a felhők és a fölé magasodó hegyóriások, a part telis-tele színes virágokkal.

Ebéd után bejártuk a tavat megkerülő ösvényt és a piros jelzésen indultunk lefele a Csorba-tóhoz, ahogy terveztük. Úgy számoltuk, a délutánra beígért vihar előtt még éppen leérünk. Az útelágazást elhagyva átkeltünk a Hincó-patakon (Hincov potok) és a lassan emelkedő széles sziklaösvényen haladtunk a Pátria lejtőinek oldalában. A kopár sziklaútról festői kilátás nyílik az Omladék-völgyre. Az erdős részhez érve rövidesen becsatlakozott a zöld jelzésű téli út (télen a piros jelzés a lavinaveszély miatt nem járható) és a Trigan oldalához értünk. Ritkás erdőben, lejtős úton igyekeztünk tovább a piroson az úticélunk felé. Már hallani lehetett az égzengést, megvolt a motiváció, hogy szedjük a lábunkat. Közben érdekes jelenséget figyeltünk meg: kisgyerekes családok indultak neki a hegynek az egyértelműen közeledő vihar ellenére alig-öltözetben, alig-lábbeliket viselve. Vannak dolgok, amiket nem tudok hová tenni…

Az utolsó métereket szinte futva tettük meg és éppen be tudtunk állni egy messziről esőbeállónak látszó, valójában szelektív konténereknek otthont adó fatető alá, amikor leszakadt az ég. Micsoda időzítés!

Türelmesen vártunk a tető alatt, ropit eszegettünk és ahogy véget ért a csinnadratta, elindultunk a tó felé. Az eső elzavarta a tömeget, így, ha nem is a tó legszebb arcát láthattuk, nyugalomban tudtunk sétálgatni körülötte. 

Szemrevételeztük a tó körüli látványosságokat és kényelmesen elsétáltunk a vasútállomásra, ahol szemben találtuk magunkat a tó partjáról ideözönlött tömeggel. Az elsőként induló vonatra nem fértünk fel. Közben újra eleredt az eső és sokadmagunkkal behúzódtunk a vasútállomás eresze alá. Körülbelül húsz perc múlva indult a következő vonat, itt még ülőhelyünk is akadt, de az állva utazók préselődtek, mint a heringek. Mindent összevetve nagyon jó kis túra volt ez is, a kellemetlenségeken utólag már csak nevetünk.

Másnap reggel kényelmesen megreggeliztünk és egy rövid sétával elbúcsúztunk a városkától, a Magas-Tátrától és a nyártól.