TÚRA NAPLÓM

Mátrahegy Teljesítménytúra 21,3 km, 910 m szintemelkedés, 6 órás szintidő, amit menet közben 6,5 órára módosítottak a rendkívüli időjárási körülmények miatt. De én ezt nem tudtam…

Kemény hideggel és sok hófelhővel érkezett a március. A Mátrában februárban is havazott, így jelentős hórétegre lehetett számítani a túraútvonalon az alacsonyabb részeken is. Pénteken délután érkeztem Mátrafüredre egy kellemes, családias kis szállodába. Miután kicsomagoltam, jártam egyet a környéken egyebek közt azért, hogy felmérjem, vállalható távolságban van-e a rajtnak helyet adó iskola a szállodától. Elbandukoltam az erdészeti iskoláig, onnan pedig fel a Muzsla-tető felé. Újra esni kezdett a hó, de nem bántam. Jó érzés volt a szabadban mendegélni. Közben nézegettem a környékbeli kis házakat és rábukkantam egy romos panzióra, ami befészkelte magát a gondolataimba. Este egyedül vacsoráztam, de nem zavart. Még a böjtöt is sikerült megtartanom. Francia hagymaleves, diós bundában sült camembert és gesztenyepüré volt a menüm. 

Éjszaka viszonylag jól aludtam, reggel hatkor a szálloda alapzajára ébredtem. Tempósan, de nem kapkodva készülődtem, 7-re mentem reggelizni. 8-kor már az erdészeti iskolában voltam a rajtnál, nagyon izgultam. Nem azért, mert egyedül, indultam, csak úgy, általában. Néhány perc múlva elrajtoltam, irány az S jezés. Úgy terveztem, ha 45 perc alatt érek fel a Muzsla-kilátóhoz, akkor jól tudom tartani a szintidőt. 30 perc alatt fenn voltam és ez a negyedóra előny nagyon jól jött később. 

Mátraházáig az S-en viszonylag könnyű volt az út a hó ellenére is, mert nem volt nagy szintemelkedés. Utólag tudom, hogy ezen a szakaszon érdemes lett volna jobban kilépnem.

A mátraházai EP után a S-en haladtunk a Som-nyeregig, ahonnan a S● majd a P+ vezetett fel Pisztrángos-tóhoz. Közben leszállt a köd és nagyon csípős hideg lett. A táv felénél jártunk, tudtam, hogy most következik a neheze. Beiktattam egy rövid pihenőt az EP-nál. Ettem egy kicsit (többet kellett volna és korábban), ittam teát, zoknit cseréltem és megigazítottam minden ruhadarabom.

Szépen, komótosan nekivágtam a legnehezebb szakasznak a nagy hóban a K+, majd a KS jelzésen. Pisztrángos-tótól a Gabi halálán és a Sötét-lápa nyergen keresztül a Kékesig tartó szakasz mentálisan és fizikailag is megviselt. Alkut kötöttem a Jóistennel, hogy érjek fel valahogy, miközben már nem is néztem fel az emelkedőre, csak tettem egyik lábamat a másik elé az egyméteres hóban letaposott keskeny nyomban. 5 km alatt 370 m szint és mély hó. Hihetetlen volt, hogy felértem a Kékesre. Azt fontolgattam, hogy feladom és lemegyek busszal. De az EP-nál az egyik pontőrnek néhány jószóval, egy kis teával és almával sikerült lelket öntenie belém. Azóta is hálás bvagyok neki. Tényleg, minek is adtam volna fel, ha már idáig eljöttem?! Kiszámoltam, hogyha jól meghúzom a tempót, két óra alatt még van esély leérni és bent leszek időben. Elszántan nekiindultam hát lefele a Z-n. Szerencsém volt, mert a Vályús-kúti EP-ig jó tempóban tudtam haladni valaki után. Ez volt az utolsó EP. Innen már tényleg vágtáztam lefele – másokkal együtt. Nehezen lehetett haladni a nagy hó, a kidőlt fák és a hó alatt lévő kövek miatt. A térdem annyira fájt lefele, hogy már a sírás határán voltam. A botoknak nagy hasznukat vettem. Bár az egyikről elveszett a kis tárcsa, a másiknak pedig a vége beakadt a kövek közé és kicsúszott, de sikerült összeeszkábálnom menet közben. 

A mátrafüredi buszfordulónál már nagyon bizakodó voltam, mert az órám szerint volt még tíz percem az időből. Persze sikerült a rosszabb-hosszabb utat választanom, és az utolsó néhány száz méteren futnom kellett – hogy hogyan csináltam, azt nem tudom. Beértem az eredeti szintidőn belül. Annyira jófejek voltak a célban, ahogy együtt örültek velem! Látták, hogy a végemet járom. Még az igazolólapom tasakját sem tudtam kibontani, az oklevelet pedig ottfelejtettem az asztalnál, úgy hozta utánam az egyik szervező. Aztán megtudtam, hogy volt még hátra félóra a szintidőből…

Leültem a padra egy kedves társasághoz, és vártam a férjemet, aki közben kint várt rám a parkolóban. A buszfordulónál már látott, de hiába dudált rám az autóból, én futás közben nem vettem észre. Miután megtalált, felmentünk Galyára óriási szarvasburgert enni, aztán ejtőztünk a szállodában és megszületett a nagy elhatározás: tennem kell valamit az állóképességem javítása érdekében, hogy elsősorban ne az akaratom vigyen fel a hegyre, hanem a lábaim.