Velencei-tó, 2020. július
Az egész őrültség a karantén idején kezdődött, amikor sorra mondták le a teljesítménytúrákat és a versenyeket, az instant köröket lezárták, nem lehetett menni a csapattal és kezdtem elveszíteni a motivációmat. Az első féléves túra és versenynaptáram csendesen bekerült a kukába. Aztán a második féléves is. Ki kellett találnom valami kihívást, amihez oda tudok illeszteni egy három hónapos edzéstervet. Mivel a korlátozások miatt nekem nem igazán volt alkalom terepen edzeni, egy aszfaltos privát versenyt találtam ki – körbefutom a Velencei-tavat. Nyár közepén. Mert mikor máskor.
Becsülettel végigvittem a háromhónapos felkészülést, heti öt edzéssel, esőben, szélben, napsütésben, monszunban. Felfedeztem a kertváros utcáit, szép virágoskerteket, a környező szántóföldeket, kaszálóréteket. Életemben annyi virágot nem fotóztam, mint ezekben a hónapokban.
A versenynap előtt egy héttel a férjemmel végigbicajoztuk a távot, közben fejben raktam össze a frissítést és az egyes szakaszokra tervezett tempót. Mire körbeértünk, nyugtáztam, hogy a közel 30 kilométeren mindössze 2 km alatt számíthatok árnyékos szakaszra. Az is valami.
A megmérettetés előtti napom meglehetősen fárasztó volt, éjszaka keveset aludtam, azt is rosszul, így ért az ébresztő július második napján, hajnali négykor. Hatkor már Gárdonyban voltunk, épp egy hajnali vihar után érkeztünk. Trópusi pára, finomság.
6.15-kor elrajtoltam, az első 10 km gond nélkül eltelt, tartottam a tervezett tempót. A frissítést már ebben a szakaszban újra kellett tervezni, mert egyetlen falatot sem bírtam a szokásos dolgaimból magamhoz venni, az izonak pedig már a szagától is hányingerem volt. Nem szokott ilyen gond lenni. Gyorsan meg kellett oldani, maradt hát a zselé és az ásványvíz okosan beosztva.
Reggel hétkor a nap már elég magasan volt, árnyék sehol, és jött a pákozdi emelkedő a 10-14 km szakaszon. Ez a szakasz az országútra esett, végig jöttek szemből az autók. Az emelkedő végén kicsit belegyalogoltam. Felérve találkoztam a férjemmel, aki bicajjal kísért és előre megbeszélt helyeken, 2-4 kilométerenként megvárt. Miután egyeztettünk, hogy minden rendben van, mentünk tovább ki így, ki úgy.
Aztán jött sík és napos 3 km. 17-19 kilométer közt az erdőben halad az út, itt volt árnyék, cserébe emelkedő és fagyökerektől feltüremkedett aszfalt, de láttunk már ilyet, ez jól ment. 19-21 km sík, árnyék nélkül. Hamisítatlan kánikula, a legnyárabb nyár.
A 21. kilométer nagy pofon, megvan a félmaraton, azt hiszed, te vagy a királylány és akkor tudatosul benned, hogy még nem vagy sehol… Mentálisan kicsit odavágott, de nem nagyon engedtem neki teret, mert olyan átok meleg volt, hogy majdnem elpusztultam és a lelki életemmel nem volt erőm foglalkozni.
22 km körül beszorult a levegőm, pár méteren át nyújtottam, kicsatoltam a mellényt, próbáltam hosszan, mélyeket lélegezni – sikerült rendbe tenni a dolgot. A 24. kilométernél a bal combhajlítómat kellett lenyújtani, erre jó időzítéssel reagáltam, mert utána nem görcsölt többet. A következő három kilométeren nagyon küzdöttem a meleggel, de a 27. kilométertől már mindegy volt, csak futottam, futottam és egyszer beértem, vége lett. Megcsináltam. Körbefutottam.
A célban tervezett hamburger és lángos, amiért általában futni szoktam, ezúttal részemről elmaradt, a magunkkal hozott sárgabarackot faltam fel ropi, fagyi és kóla kíséretében. Hála és köszönet mindenkinek, aki szorított értem, és így vagy úgy támogatott!
