TÚRA NAPLÓM

2020. március | 24,7 km

Az élet felülírta a tavaszi túra- és versenynaptáramat. A koronavírus-járvány miatt sorra lemondott események helyett azt terveztem, hogy a biztonsági intézkedések maximális betartásával végigjárok egy-egy közeli Kéktúra-szakaszt. Ez azt jelentette, hogy nem utazom tömegközlekedéssel, egyedül leszek, biztonságos terepen megyek, nem választok extra technikás útvonalat, hogy minimálisra csökkenjen a baleset lehetősége, tisztes távolságot tartok az úton az esetleges túratársakkal, nem veszem igénybe az erdei pihenőkön a közösségi bútorokat, az igazolóbélyegzőt minden esetben fertőtlenítem és teljesen önellátó leszek a túra során. Alapos előkészületek után így indultam neki március második felében az Országos Kéktúra 13. szakaszának. 

Kora reggel a férjem elvitt Piliscsabára, a vasútállomáshoz. Az állomás feletti utcában, egy hármas kereszteződésben meg is találtam a bélyegzőt. Gondos fertőtlenítés után bekerült a pecsét az igazolófüzetbe és elindultam a vasúttal párhuzamosan a kék jelzést követve. A vasútállomás parkolója után jobbra térve hamarosan elhaladtam a Pilis Trail versenyközpontjaként megismert sportközpont előtt. A temető melletti nagy, füves térségen keresztülvágva a templom felé indultam, majd a templom után balra, kifele tartottam a faluból a Kálvária utcán. A templom környékét elhagyva az utca elég szemetes, elhanyagolt, veszekedéstől hangos. Megkönnyebbülés volt kiérni a településről. 

A Nap erejét egyre jobban lehetett érzeni, így a pulóveremtől hamarosan megváltam. Egy darabig még az aszfaltos úton vezetett a jelzés, aztán egy sorompónál jobbra betért az erdő felé, ahol különféle tiltó és figyelmeztető táblák fogadtak: afrikai sertéspestis, elektromos kerítés, fadöntés, természetvédelmi terület. COVID-19 felirat nem volt, így bátran tovább mentem. Az erdőben már egyértelműen érezni és látni lehetett a tavaszt. Színes virágok, rügyező bokrok, madárcsicsergés, pillangók. Nézelődtem, fényképeztem, nagy békességben gyalogoltam. Egyszer csak, balról, fentről az eddig megszokottnál hangosabb zajt hallottam. A domb tetején két, termetes vaddisznó tevékenykedett és haladt velem párhuzamosan jó darabig. 

Közben elértem azt az elágazást, ahol jobbról becsatlakozik a Boróka-árok. Érdemes volt megállni kicsit nézelődni – egy kidőlt, mohás nagy fatörzs alatt rá lehetett látni az árok támfalas, mohás oldalára, különleges látvány volt. A rövid megálló után a Bükkös-kúti-árok ösvényén vezetett tovább a kék, érintve az Erzsébet-kutat. A kút már a Szénások védett területén van.

Tovább haladva, bal oldalon, fent két érdekes sziklaképződményt is láttam. Innentől kezdve a Bükkös-árokig a gondolataimba merülve bandukoltam, aztán egy kaptató törte meg az út egyhangúságát és megérkeztem a Kutya-hegy és a Nagy-Szénás közti nyeregbe. Csodás hely! Meglehetősen éhes voltam már, a tízórai ideje elmúlt, de úgy gondoltam, nem állok meg, a Nagy-Szénás tetejéig kibírom még. Utólag megbántam, mert a nyeregben komfortosabb körülmények közt, szélvédett helyen tudtam volna tízóraizni.  

A Nagy-Szénásra felérve a környező hegységekre nyíló csodálatos körpanoráma és a csúcsra jellemző sziklagyep volt a fáradozásom jutalma. Messziről nézve a vonulatok úgy látszódtak, mint egy hatalmas, alvó dinoszaurusz háta. Miután alaposan körülnéztem, letáboroztam egy nagyobb cserje tövében, hogy ne érjen annyira a szél, és kényelmesen nekifogtam a késői, de bőséges tízóraimnak. Tízórai után a magammal hozott forró kávét kortyolgatva sütkéreztem még egy kicsit a napon és teljesen elégedett voltam az élettel.

Jóllakottan indultam tovább lefele a csúcsról a régi Nagy-szénási turistaház (Szabó Imre menedékház) helyén álló emlékfalhoz. Alaposan körbejártam a helyet, igazán hangulatos zug. A múlt század 20-as éveiben lelkes természetjárók építettek ide menedékházat kétkezi munkával. A II. Világháború után a turistaház állami kezelésbe került, és gondos gazda nélkül maradva pusztulásra jutott. 1979-ben földig rombolták az épületet. Érthetetlen.

Tovább haladtam a hegy oldalában Nagykovácsi felé a fenyvesekkel kísért sziklás úton. A hirtelen jött napsütésben szinte mediterrán hangulata volt. Nagykovácsi szélét érintve egy sorompóval lezárt úton vitt tovább a jelzés, innen néhány perc alatt megérkeztem Zsíros-hegyre, az egykori turistaház romjainak otthont adó tágas tisztásra. Előzetesen sokat olvastam erről a turistaházról is, kíváncsian vártam, milyen lesz a találkozás a romokkal. A turistaházat a Magyar Turista Egyesület egyik csoportja, a Péntekiek Asztala építette az 1920-as években és itt állt egészen a 80-as évekig.

Omlásveszélyre figyelmeztető feliratok vannak kihelyezve, ezért óvatosan jöttem-mentem, fotózgattam a romos falak közt. Próbáltam beazonosítani a korabeli fotók alapján, hol lehetett a terasz, a különböző helyiségek. Még a kandallót is megtaláltam. Sajátságos hangulata van a helynek, szinte érezni az egykori nyüzsgést. Hallottam róla, hogy Solymár önkormányzata foglalkozik újabban a területtel és a tervek szerint életet lehelnek a romokba. Örömmel várom. A romok felderítése után megkerestem az igazolóbélyegzőt a Muflon Itató elnevezésű kultikus vendéglátóhely kerítésén. Ide visszatérek még, ha újra nyitva lesznek. 

Pecsételés után folytattam az utat az erdőn keresztül a Remete-hegy felé. Az erdőt a karsztokra jellemző bokros területek és tisztások váltották fel, egy napos tisztáson szépszámban találkoztam tavaszi hériccsel is.

A Remete-barlang fölötti hegyhátra érve lélegzetelállító panoráma várt. A jól kivehető mélység sem zavart, kedvem lett volna letáborozni egy rövid időre a sziklaperemen és megebédelni, de egy házaspár épp akkor érkezett oda lentről és hármunknak már szűkös lett volna a szikla. Inkább elindultam lefele a szurdokba a göcsörtös fák közt kanyargó sziklás, kőtörmelékes, meredek ösvényen. Szeretem az ilyen utakat. A völgybe leérve átkeltem az Ördög-árok patakvizén és a patak mentén haladtam a barlangig, megcsodálva közben a szurdok virágait és a meredek mészkőfalakat. Végül felkapaszkodtam a barlang szájához is. A túraszakasz egyik legszebb és legizgalmasabb része volt a Remete-szurdok az idevezető úttal együtt.

A szurdokot elhagyva a kertvárosi utcák aszfaltján folytatódik az út. Szép, rendezett városrész a maga kis emelkedőivel, de semmi érdekeset nem tartogat, amíg el nem érünk a máriaremetei Kisboldogasszony kegytemplomhoz (basilica minor). Méltóságteljes nyugalmat áraszt, jó elidőzni körülötte.

A templomot ölelő parkból a Zsíroshegyi útra térve rövid idő után a hűvösvölgyi Nagy-rétre értem. Kicsit kedveszegetten bandukoltam tovább, mert tudatosodott bennem, hogy hamarosan vége az utamnak. A Fazekas-hegyen átvágva már ott is voltam Hűvösvölgyben, a Gyermekvasút végállomásán. A vasút a járvány miatt nem üzemelt, az állomás felújítás alatt állt, így a váróteremben kihelyezett bélyegző nem volt elérhető. Az aluljárón át felmentem a peronra, ahol megtaláltam a másik bélyegzőt és egy pecséttel sikeresen és magányosan lezártam a Kéktúra 13. szakaszát.