A 17. szakasz első részét Nagymarostól Kisinócig 2020. májusában sikerült bejárnom szakadó esőben. Úgy terveztem, hogy a szakasz folytatásakor nem Kisinóctól indulok majd tovább, hanem visszatérek Kóspallagra és ezt a kis részt végigjárom újra, mert az eső miatt sem Kóspallagból, sem a kálváriából nem láttam semmit.
Október elején, verőfényes napsütésben indultam el újra Kóspallag központjából a templom, majd a bájosan egyszerű kálvária felé. A kálvária keresztjeitől visszanézve szép kilátás nyílik a Zsellérföldek felé, érdemes volt visszajönni tiszta időben.
A kálvária után kanyarogtam még egy darabig a dombok közt, aztán meredeken leereszkedtem a Ló-hegyi-patak völgyébe. A gázlón átkelve lassan eltávolodik az út a pataktól és egy szűkre szabott csalános-bozótos szakasz után kis kaptatóval elértem a hétvégi házak kerítését, majd az aszfaltutat és a Kisinóci turistaházat. A turistaház néptelen sörkertje mellett bélyegeztem újra a tavaszi bélyegző mellé.
A ház mögött folytatódik tovább a kék jelzés. A Pokol-völgyi-patakot keresztezve az Inóci-vágásban komótosan elindultam felfele, Nagy-Hideg-hegy felé. Nagyjából 400 m szintemelkedés várt a turistaházig. A hosszú hegymenet monotonitását szép kilátás és nehezen járható, sáros szakaszok törték meg, a színes, őszi erdő változatos látnivalókkal és sok érett szederrel szolgált.
Az útvonal elhalad az 1935-ben halálos síbalesetet szenvedett fiatal, Barna Feri keresztje mellett. Mindig megállok az erdei kereszteknél, biztos vagyok benne, hogy akiknek emléket állítanak, azok hagytak itt nekünk valamit.
Az emlékhelyet elhagyva még hosszan folytatódik a kapaszkodás. Az Inóci-vágás felső végétől tekervényesebb az út, kevésbé meredek, aztán a Luczenbacher bükköséhez érve szintútra vált egy időre.
A hegyoldalban egy erdészeti úton visz tovább a jelzés, egy fenyveshez, aztán egy irtáshoz értem, az irtás széléről látni lehet a távolban a Csóványos kilátóját.
Az turistaházhoz vezető utolsó szakaszt a turistaház szervizútján lehet megtenni, ahol – ki tudja, mióta és meddig – áll egy lerobbant furgon, rendszám nélkül. Meglehetősen illúzióromboló, hogy a hosszú hegymenet után ez a látvány vár az út végén. Remélem, nem az lesz a sorsa, mint annyi más, erdőben hagyott járműnek.
Megcsodáltam inkább a turistaház alatti rét tarka, őszi virágait és a teraszról nyíló lélegzetelállító kilátást. Régen jártam erre, jólesett a visszatérés. Kicsit elidőztem a teraszon, megidéztem a kamaszkori kirándulások emlékét, közben elfogyott a hazai tízórai. A kávét nélkülöznöm kellett, mert kivételesen nem vittem magammal, a turistaház pedig épp bezárt a délelőtti szünetre, mire felértem. A déli nyitást nem gondoltam megvárni, így bélyegzés után felkapaszkodtam még a csúcskőhöz (864 m), aztán továbbindultam a Csóványosra.
Meredeken ereszkedő, hangulatos útszakasz vezet le, a Rakodó felé. Itt több turistaút találkozik, és itt áll a Szent István király emlékére állított fakereszt. A Rakodótól az Égés-tető sziklás sapkája felé, az egyre meredekebb Grófi úton megy tovább a kék jelzés. Égés-tető után nem sokkal rövid kitérőt tettem balra, a Hangyás-bérc vadregényes sziklájára. Részleges, de szép panoráma nyílik innen a környező hegyekre.
Folytatva az utat a kalderaperem keskeny gerincén, a sajátságos sziklaalakzatok mellett, az úttól balra, 1956. hőseinek állítottak emléket, elhaladunk Tóth Tamás emlékhelye mellett, végül elérjük a Szabó-köveket. A sziklafal tetején tátong a kútszerű Haramia-lyuk, ami valamikor talán megfigyelő- vagy búvóhely lehetett. Egy szemből érkező túracsapat tagjai azon élcelődtek, melyiküket eresszék oda le és hagyják ott.
A Szabó-kövek után a gerinc nagyon elkeskenyedik, aztán a keskeny, kitett útról az erdőbe visz tovább a jelzés. A Csóványosra vezető kaptató egyre meredekebbé válik. Lélegzetvételnyi szünetet tartottam a Korona-kőnél, ha már itt a Vilma-pihenő, és további kapaszkodás után rövidesen fent voltam a Csóványoson (938 m), a Béketúrák emlékműnél.
Az első világháború kitörésekor néhány fiatal turista fogadalmat tett, hogy amennyiben túlélik a háborút, tízévente felzarándokolnak ide, ezzel tiltakozva a háborúk ellen. Később (1946-tól) a túrát évente megszervezték, az emlékmű az 50. jubileumra készült. Nem találtam arról információt, hogy jelenleg élne a túramozgalom.
A hegy tetején a geodéziai mérőtoronyból átalakított, impozáns kilátó áll, a réges régi emeletes fakilátónak már emléke sincs. Fellépcsőztem a tetejébe és nagy szerencsém volt, mert nyitva volt a tetőkibúvó és egészen a legfelső szintig fel tudtam menni. Szenzációs a kilátás.
A Csóványosról erősen lefele visz tovább az út a Foltán-kereszt felé. Az útszakasz legszebb része, ahogy a Foltán-vágás szép szál bükkfái közt a Három-hárs gerince felé tartunk. A nap úgy süt át a fák koronáján, akár egy katedrális hajójának ólomüveg ablakain.
A Foltán-kereszt nagy tisztásán kőkereszt és információs tábla állít emléket Foltán János egykori erdésznek, aki 1853. tavaszán rajtakapott két, tilosban járó személyt. A két ember az erdészt legyilkolta, testét kövek alá rejtették egy pataknál. Közel két hónappal később találta meg egy szokolyahutai (ma Királyrét) erdőőr kutyája. Gyilkosait elfogták. Többféle történet keringett az esetről, Sziva Zoltán részletes kutatása alapján (https://hiuzhaz.blog.hu/2020/04/28/lehullott_a_lepel_a_foltan-legendarol) azonban ez a változat látszik helytállónak.
Búcsút intettem a tisztes emlékű erdész keresztjének és a nyeregből folytattam az ereszkedést a Saj-kút-bérc oldalának alagútszerűen összeborult fái alatt a Cseresnyés-völgybe, a patak felé tartva. A hadiút keresztezése után elértem a patakot.
Átkelve a patakon, egy utolsó emelkedővel magam mögött hagytam a Börzsöny peremét, a zöld jelzés becsatlakozásánál elgyönyörködtem a Béla-rét őszi kikericseiben és röviddel utána már a nógrádi mezőkön jártam. A végeláthatatlannak tűnő mezőkön át a faluhoz közeledve megtaláltam a régi zsidó temetőt, utána nem sokkal a kálvária dombját a hangulatos kis kápolnával.
A falu határában a Csurgónál engedtem vizet a kulacsomba (a forrásnál kihelyezett tábla szerint a vizet több mint 300 éve használják) és a vasútállomást útba ejtve nekiindultam a várba vezető meredeknek.
A romos várat egyébként nem érinti a túra nyomvonala, de érdemes megtenni a kitérőt a KL jelzésen. Legrégebben épült váraink egyike, már a népvándorlás korában is állt itt egy kezdetleges földvár, amit később megerősítettek. A kővárat a XI. században kezdték építeni és Novigrádnak, vagyis Újvárnak nevezték, erről kapta nevét a település, illetve a megye. 1685-ig lakott volt, amikor is villám csapott a vár udvarán lévő puskaporba. A robbanás után a vár pusztulásnak indult, ami épen maradt, azt tovább rombolta az időjárás és széthordta a környék lakossága. Az utóbbi időben többször is történt részleges felújítás a vár területén.
A borongósra forduló őszi délutánon zordan, mégis barátságosan magasodott fölém a vár megmaradt öregtornya. Megnyugtató volt a romok közt sétálni, hosszan elidőztem itt. Végül letelepedtem az országzászló tövében a várfalra, nagy megelégedéssel néztem vissza a Börzsöny hegyeire, és amíg a családomra vártam, meguzsonnáztam.
