TÚRA NAPLÓM

Sosem jártam még Gyöngyöspatán, sem a Mátra ezen oldalán, az Alföld Turista Egyesület által erre a környékre szervezett túráról egy túratárs mesélt tavasszal. Nagy fába vágtam a fejszét, amikor beneveztem a 35 km-es távra, de ehhez húzott a szívem.

A gyöngyöspatai általános iskolától rajtoltam reggel fél nyolc előtt. Át kellett gyalogolni a falu egy részén. Rövid környezettanulmány és az emberi természetről való tűnődés után nekiindultam a Kecske-kőnek. Nem ez volt a túra legélvezetesebb szakasza. A Kecske-kőnél lévő EP-ról a pecsét megszerzése után vissza kell térni a hegy aljába, így a felfele és lefele haladók egymást kerülgetik a keskeny, meredek úton. De a hegytetőn szép volt a kilátás, ez kárpótolt az odavazető útért.

Innen lejutva a Szűcsi felé vezető országúton haladtunk egy darabig, aztán a pincék közt kanyarogva és egy rövid emelkedőt leküzdve értünk a 2. EP-hoz a Várhegyre. A műúton keresztül, a tűző napon ismét a szőlők közé kellett venni az irányt Dióskútig, ahol a 3. EP volt.

Fajzatpusztán igazi kánaán várt. Zsíros kenyér, lekváros kenyér, házi sütemények, barack, dinnye, szilva, folyadékpótlás, szívélyes pontőrök. Azt sem tudtam, hová legyek. De menni kellett tovább, az én kondíciómmal nem megengedett az a luxus, hogy sokat időzzek egy EP-nál. Ezt követően elég fárasztó szakasz jött, de komótosan felküzdöttem magam a Sástó-dombon át a Káva csúcsára az 5. EP-hoz. Itt már 657 m szintnél és még csak 13 km-nél jártunk.

Tovább haladva jobba kellett figyelnem a ritkuló jelzések miatt. A závozi hármashatár után újabb emelkedők jöttek, és egyre melegebb volt. Amikor már kezdtem kicsit elveszíteni magam, szerencsémre összeakadtam az egyik szervezővel, aki az 50-es táv seprűje volt és szintén a Tót-hegyesre tartott. Addig-addig beszélt és beszéltetett, míg azt vettem észre, hogy fent vagyunk a Tót-hegyesen. Ez a túra legmagasabb pontja, 815 m. Itt volt a 6. EP, kedves fogadtatás és teasütemény.

Ideiglenes vezetőmtől és a pontőröktől elköszönve, mosolygósan folytattam az utat a Babik-forrás felé. Úgy terveztem, frissíteni és pótolni fogom a vízkészletem. Nagyon jól haladtam. Annyira jól, hogy nagy igyekezetemben úgy elmentem az elágazásnál a forrás mellett, mint a sicc! A Zsipátó-völgyből a Világos-hegyre vezető gyönyörű, de nagyon meredek, sziklás, nyílt terepen aztán az egyébként is szerény vízkészletem jórészét feléltem. Szégyen, nem szégyen, a Világos-hegy pontőreitől kértem egy kis vizet. Jó szívvel adtak, tudván, hogy 11 km-en át semmi esélyem pótlásra.

Ez volt a 7. EP, fantasztikus kilátással. Pecsételés és az extra ajándék vízvétel után még elidőztem egy kicsit, mert jónak láttam zoknit cserélni és további fotókat is szerettem volna készíteni. A szúrós növényi részektől mentes új zoknimban és a 2 dl friss szódavizemtől boldogan indultam útnak a sziklás, meredek lejtőn. Fotózni bizony elfelejtettem…

Gyorsan, de óvatosan haladtam lefelé, mert a talpam alatt görögtek a kisebb-nagyobb kődarabok, faágak. Igazi megnyugvás volt, amikor beértem a tölgyesbe. Hamarosan megérkeztem a 8. EP-hoz, majd a Nagy-lénián keresztül vissza a fajzatpusztai kánaánba, ami egyúttal a 9. EP-t is jelentette.

És most jött a neheze: fel a Havasra! Csak egy lépés, és mégegy… Igyekeztem, hogy minél kevesebbet nézzek fel, és menjek bármilyen lassan is, de sose álljak meg. Végül az út elfogyott, egyszercsak fenn voltam a Havas tetején és a kedves pontőrök már nyomták is a pecsétet a menetlevélre (10. EP). A Havasra vezető úton a vicceskedő túratársak által beígért jéghideg sör elmaradt, hiszen a hegy tetején nem, hogy kocsma nincs, de még egy esőház sem. Azért motivációnak jó volt, ezúton is köszönöm nekik 🙂

A Havasról lejutni sem volt könnyű a sziklás meredeken. Egy részen, ahol biztosító kötél segíti az ereszkedést, várakozni kellett, mert egy eléhezett túratársat mentett az egyik szervező és egy túratárs, akit a ruhája alapján elneveztem magamban Erdésznek. Amikor sorra kerültem, végül csak néhány métert ereszkedtem a kötéllel, mert irgalmatlanul vágta a tenyerem. Óvatosan oldalra másztam a bokrok közé és a fűcsomókba kapaszkodva, háttal, négykézláb leereszkedtem az oldalból. Mire a Puskaporos-kútnál lévő EP-hoz értem, a bajba jutott túratárssal is megérkezett az egyik szervező és ellátták cukorral, folyadékkal.

Az utolsó EP után jól kilépve indultam útnak, 5 km volt hátra. Még mindig nagyon melegen tűzött a nap. 32 km-nél jártam, amikor olyasmit tapasztaltam, amit még sosem: elfáradtam. Úgy éreztem, kiüresedtem és attól féltem, elfogy az erőm. Ahol a földút kis facsoportok közt kanyargott, utolért az Erdész. Szóba elegyedtünk, beszámolt a mentésről, amivel teljesen elvonta a figyelmem a saját bajomról. Jobban haladt mint én, lassan elhagyott, de addigra már túl voltam a holtponton.

A pincékhez érve egy közkútból eresztettem friss vizet a kulacsomba. Mindennél jobban esett. Itt újra összetalálkoztam az Erdésszel. A hátralevő úton együtt mentünk az iskoláig. A család hamar megérkezett értem, így nem sokat időztem a célban. Éhes nem voltam, pedig az iskolaudvaron nagy üstökben főzték a pincepörköltet és igen jól nézett ki. Ráadásul, kovászos uborkát adtak hozzá. Majd legközelebb…

8:20 perc alatt tettem meg a 35 km-es távot 1350 m szinttel. Nagyon szerettem ezt a túrát is. Minden fáradtság, fájdalom és nehézség ellenére nincs jobb érzés a fáradt-boldog célbaérkezésnél. Megcsináltam. Én. Egyedül. És még mindig nincs vízhólyagom…