TÚRA NAPLÓM

27 km | 1.330 m +

Tavaly indultam először a Rózsaszállás teljesítménytúrán, megszerettem a szép és technikás útvonalát. Év elején be is írtam az idei túranaptárba és a hangulatosnak ígérkező Tihanyi Félmaratonról is hajlandó voltam lemondani miatta. Nagy kedvvel készültem.

Túra előtt tíz nappal sikerült begyűjteni egy komplett felsőlégúti fertőzést, ami meglehetősen legyengített. Gyógyultam, pihentem, igyekeztem felerősíteni magam a túrára. Péntekig adtam magamnak időt, ha addig nem érzek javulást, kihagyom a túrát. Nem voltam egészen jól, de már vállalhatónak éreztem az indulást. 

A tavalyi túrán összesodródott triumvirátussal terveztük a túrát: Zsuzsi, Bence és jómagam. Zsuzsival a 27-es távon indultunk, Bence a maraton seprűje volt, de a Rózsaszállásig együtt mentünk.

Zsuzsival reggel fél hétkor indultunk tőlünk Mátrafüredre. Az esőház előtti parkolóban hagytuk a kocsit, ott találkoztunk Bencével. Kicsivel nyolc után rajtoltunk, épp, mint tavaly. De ezzel szinte ki is merült minden hasonlóság a tavalyi túrával. A beígért zivataros idő ugyan elmaradt és napsütéses reggelt köszöntött ránk, de a korábbi napok folyamatos esőzése rajta hagyta a nyomát az erdőn és a vizeken. Várt ránk néhány megpróbáltatás.

Jó tempóban és jó hangulatban indultunk neki az útnak, bár mindhármunkon érződött, hogy vannak még elvarratlan gondolatai. Mire a Csepegő-forrás után elértük a piros jelzés emelkedőit, az én otthonról hozott gondolataim biztosan elvarródtak. Gyengének éreztem magam, de azért kitartóan mentem 20-50 méterre lemaradva a többiektől. Szeretem ezt a szakaszt, a virágos sziklagyepet és a bokrokat. A tölgyesbe érve az egyenes úton kicsit erőre kaptam, mire a Négyeshatártól a Kis-kőhöz értünk, egészen jól voltam. Lemásztunk a feliratokért, aztán a dózerúton mentünk vissza a Négyeshatárhoz, hogy nekivágjunk a Kékesnek. 

A hosszú emelkedő újra kivette belőlem az erőt, de azzal biztattam magam, hogy a Hidas-bércig kibírom, onnan már könnyebb lesz. Kibírtam. Felérve, megjutalmaztam magam egy fotós megállóval, aztán igyekeztem beérni Zsuzsiékat. 

Elég jó idővel értünk fel a Kékesre. A csúcskő-fotózást ezúttal kihagytuk és az EP-nál sem időztünk sokat. Pecsételés, banános csoki, gumicukor, vízpótlás és már indultunk is tovább az egyik legkedvesebb mátrai utamon a Sas-kő felé. Nagyon szeretem ezt a sziklás, változatos útszakaszt a görgeteges ösvényeivel és az összes kidőlt fájával együtt. 

A Sas-kőnél gyönyörködtünk a kilátásban, aztán visszaereszkedtünk az útra, hogy tovább menjünk az EP-ként is funkcionáló Disznó-kőhöz. Itt összeverődött egy kisebb társaság, mindenki kódolt, a kilátást fotózta, vagy tízóraizott. 

A sziklától vissza kellett mászni a kékre és a továbbra is változatos, gyönyörű ösvényen haladtunk a Markazi-kapuig. Innen a zöldön indultunk tovább, majd jött az emlékezetes kitérő a Marhád nyugati csúcsra az EP-hoz. A Marhád oldala éppolyan meredek volt, mint tavaly, csak sokkal sárosabb. 

A kód feljegyzése után visszaereszkedtünk a zöldre és folytattuk az utat az Ilona-völgyi vízesés felé. Innentől már egybefüggő sártenger volt az út. Szép kihívás volt a hatalmas sárban leereszkedni a völgybe a meredek oldalon a patak-átkeléshez. Az átkelés könnyen ment, de az előzőhöz hasonló sáros meredeken felmászni a másik oldalon megint izgalmas volt. Gyorsan kellett szedni a lábam, hogy ne csússzak vissza. Végül sikerült esés nélkül kivitelezni a dolgot és a vízeséshez is lejutottunk. Különleges szépség. Rövid nézelődés és néhány fotó után visszamásztunk az útra. Az utat teljes szélességében bokáig érő sárfolyam borította. Hihetetlennek tűnt, hogy a tavalyi túrán a völgynek ezen a szakaszán száraz úton futottunk.

Várt még ránk néhány patak-átkelés a magas vízszint miatt már nem létező gázlókon, de ezeket is sikerült új átkelési lehetőségek felfedezésével nagyjából szárazon megúszni. 

Néhányszáz méter után elértük az Ördög-gát EP-hoz vezető elágazást és felmentünk a szalagozás mentén. Ez is izgalmas út volt kidőlt fákkal és tengernyi sárral. Fent a pontnál egy fél liter kólával ünnepeltünk, aztán visszabaktattunk a zöldre a Hurok-útig. Itt tértünk át a Rózsaszálláshoz vezető sárga jelzésre, ami két emelkedőt tartogat. A vízesésnél feltornázott adrenalin-szintem az első emelkedőnél valahol elveszett. De a kóla és a kitartás végül felvitt Rózsaszállásra, ahol még a tavalyinál is nagyobb kánaán várt. Frissítők, kávé, gumicukor, ropi, savanyúságok és sült szalonna zsírjától illatozó, végtelen mennyiségű zsíros kenyér. Leültünk a tűz melletti fatuskókra enni-inni. Nagyon jó volt a hangulat, pedig mindenki fáradtan és fülig sárosan érkezett. 

Jólesett kicsit pihenni, nem is nagyon akaródzott továbbmenni. Egyrészt a hangulat miatt, másrészt, mert fáradt voltam már és éreztem, hogy a betegség kúszik vissza a lábaimba, harmadrészt pedig, mert kis csapatunk itt szétszakad, Bence ment tovább a maratoni távon. Végül búcsút vettünk és kedveszegetten nekivágtunk Zsuzsival a még hátralévő hat kilométernek.

Az utolsó EP a Szállás-hegy kis keresztje volt. Feljegyeztük a feliratot, megcsodáltuk a szép kilátást és megismerkedtünk egy kicsi, de sportos kutyával, Jack-kel.

Zsuzsinak nagyon fájt a lába én pedig fáradt voltam és kezdtem nyűgös lenni, amiért nem bírok úgy menni, ahogy szeretnék. De voltak szép dolgok is: megálltunk a Pisztrángos-tónál és a Kőris-mocsárnál. A szokásosnál is szebb látványt nyújtottak most, hogy ilyen magas a vízszintjük. 

A célhoz érve kicsit várakoztunk, aztán megkaptuk az oklevelet, a jelvényt és a gratulációt. Egy jófej család – Jack kutya gazdái – felajánlották, hogy levisznek minket Füredre az autóhoz így nem kellett 40 percet várnunk a buszra.

Hazaindulás előtt átöltöztünk a parkolóban, felemelő érzés volt megszabadulni a sáros holmiktól. Hazafele végül én vezettem, hogy Zsuzsi tudja pihentetni a lábait. Betegen, fáradtan, nyűgösen, sárosan és vizesen is nagyon klassz túra volt, minden percére jó lesz emlékezni.