TÚRA NAPLÓM

34 km | 1.238 m szintemelkedés | 9:00 h szintidő

A túrán való indulásomat komoly lamentálás előzte meg. Biztosabbnak éreztem az M távot, de jobban húzott a szívem az L felé, így végül az L távot választottam, és kicsit sem bántam meg! Alaposan áttanulmányoztam az útvonalat, különös tekintettel az emelkedőkre. Szépen beosztottam, hol lesz szükségem saját frissítésre és motiváló gondolatokra 🙂

Január utolsó péntekén megérkeztünk a családdal Mátraházára, a gyerekek izgatottak voltak a másnapra beígért szánkózás, én pedig a túra miatt.

Az éjszakám kevés és felületes alvással telt, ahogy ez ilyenkor lenni szokott. Szerettem volna viszonylag korán rajtolni, így a mellett döntöttem, hogy busszal megyek le reggel Mátrafüredre. Indulás előtt a szobánkban készítettem magamnak reggelit és útravalót is. Sötétben baktattam ki a 24-es út melletti buszmegállóhoz, ahol nagy megnyugvásomra hamarosan csatlakozott hozzám egy debreceni túratárs, aki az S távon tervezett futni. A busz egészen az Erdész utca torkolatáig vitt, csak be kellett gyalogolnunk az iskoláig.

Sok ismerőssel találkoztam a rajtban és újabb ismerősökre is szert tettem. A női mosdó(k) előtt várakozó tipikusan hosszú sorban álldogálva ismerkedtünk össze Évivel, aki az XL távot tervezte megfutni. Először indult ezen a túrán, sok praktikus kérdése volt, amiket igyekeztem legjobb tudásom szerint megválaszolni. Néhány perccel negyed nyolc után rajtoltunk el, hamar szétváltunk, de később még találkoztunk.

Nagy jókedvvel vágtam neki az útnak Lajosháza felé és ez az általános jókedv nagyjából egész úton kitartott. Kezdetben egymás nyomában haladtunk a mezőnyben, de engem ez nem zavart, ha gyorsabban tudtam menni, elfutottam oldalt a hóban.

A Haluskáson végighaladva teljesen belefeledkeztem a reggeli fényekbe. Az égen egyszerre volt még fent a Hold és a Nap, a hó halványkéknek látszott. Olyan volt, mint egy mesekönyben. A reggeli Cserkő-bánya ugyancsak megérdemelt egy fotót. A bámészkodás ellenére esés nélkül átkeltem a Kis-Hidason, anyának lefotóztam az Ilona-kutat és kisvártatva ott is voltam Lajosházán. Egy órán belül meglett a 6,4 km, örültem, hogy sikerült egy kis időtartalékot bezsebelnem.

Pecsételés után rövid pihenőt tartottam, mielőtt nekivágtam volna az emelkedőnek Mátraszentimre felé. Ittam egy kis teát és megettem az EP-nál kapott almát. Üstökfőig emberes meredeken kapaszkodtunk felfele. Az ezt követő emelkedők után éppen jó ütemben jött mindig egy lélegzetvételnyi egyenes, ahol kicsit fellélegezhettem. A dózerúton pedig kimondottan jó ütemben tudtam haladni. Annyi szépség várt, hogy nem győztem fotózni. Érezhetően jobb erőben erőben vagyok. már, mint tavaly. Tavaly ilyenkor esélyem sem volt még megállni ilyen úri huncutságok miatt, mint a fényképezés. Amiért most is óvatosabbá váltam a fotós megállókkal, az az volt, hogyha kiálltam a sorból egy jó kép miatt, nehézkes volt visszaküzdeni magam a mély hóban lépve a korábbi jó tempóval haladó pozícióba.

Mátraszentimre felé közeledve elmentünk egy apró ház mellett, innen tovább a piros sávon haladva érkeztünk a faluba, ahol a már megszokott helyen várt az EP és a frissítés. 3:15 idő alatt értem fel, úgy gondoltam, nyugodtan tarthatok pár perces igazi pihenőt. Jó nagy tömeg volt, bent az épületben a páratartalom Kambodzsát idézte. Szomorúan láttam, hogy az energiaital-lobby ide is beférkőzött. A sikeresen száműzött műanyag poharak helyett ezúttal az energiaitalos fémdobozok folytak ki a szemeteszsákokból .

Miután megkaptam a teámat a kis bögrémbe és magamhoz vettem egy kenyeret, kivonultam az épület elé a napsütésre. Szeretem az ilyen megállókat. Bármerre nézek, mindenki mosolyog.

A pihenő után nekivágtam a Darázs-hegynek. Szépen kapaszkodtam, de nem akartam sietni, mert arra számítottam (okkal), hogy a Csór-hegy okozhat még meglepetést. Inkább arra tartogattam az energiát. A Bőgős-rét után hamarosan következett a piszkéstetői csillagvizsgáló. Nagyon feldobta a hangulatom, hogy milyen közel van már Galyatető. De nem akartam elbizakodott lenni, hiszen ott van még a Csór-hegy…

Galyatetőhöz közeledve a kilátónál és a lépcsőn is nagy volt a jövés-menés, ezért a lépcső melletti „kispistát” választva bátran és gyorsan levágtáztam a hóban a turistacentrumhoz. Az EP-nál nem időztem sokat. Tudtam, hogy a Nyírjesig könnyebb szakasz következik és nyugodtan tudok enni-inni útközben. Az erdészházhoz érve szomorúan láttam, hogy a Kéktúra nyomvonal-változása miatt valóban megszűnt OKT-bélyegzőhely lenni, sosem lesz már pecsétem erről a szépnevű helyről. Amikor 2013-ban végigmentünk ezen a szakaszon, a bélyegző még itt volt, de nem volt tintapárnánk és nem tudtunk pecsételni.

A Csór-hegy oldala mentálisan kicsit megviselt, de igyekeztem arra gondolni, hogy ez az utolsó érdemi emelkedő, innen már Hawaii lesz. Az EP-t is arrébb hozták kicsit, jóhangulatú pontőrök vártak a tűz mellett. Az EP-tól lefele tartottunk a Mátra-nyereghez, innen hamar elértük a Vörösmarty fogadót. Rengeten voltak, itt minden táv becsatlakozik. A teát és a nápolyit inkább kihagytam, maradtam a sajátnál.

A piros sávon továbbhaladva ismét sikerült százaz átkelés produkálnom, ezúttal a Nagy-Hidas-patakon. Mátraházát elhagyva a szanatórium után durván jeges szakaszok jöttek, egyes helyeken a biztonságos átkeléshez való lassítás miatt feltorlódtunk. Míg várakoztunk, sokan mókáztak, alapvetően jó hangulat uralkodott a sorban. Voltak átkelések, ahol néhányan nem vártuk ki a sort, mert biztosabbnak látszott, ha inkább bokrokba, fűcsomókba kapaszkodva az oldalban ereszkedünk le a jeges út helyett.

A Gyökeres-forrás pontőreit mindig szeretem látni, mert őket elhagyva már csak 4 km a cél. Máriácska után egy jeges csúszdánál sorban állva találkoztam újra a reggel megismert túratárssal, Évivel, akivel innentől kezdve futva tettük meg a célig hátralévő szakaszt. Túrabakancsban futni a hóban, megfizethetetlen…:)

7:34 idővel, végtelenül vidáman értünk célba. Az oklevél átvétele és kölcsönös gratuláció után beálltunk a menza felé vezető sorba a jólmegérdemelt, semmivel sem összehasonlítható virsliért és napközis teáért.

Jövőre, veletek, ugyanitt…