TÚRA NAPLÓM

41 km | 1.636 D+ | 8:23

Bár az Újévet a Mókus körrel indítottam, igazi szezonnyitónak a tradíciónak számító január végi Téli Mátrát tekintem. A túra előtti héten annyi dolgom volt, hogy lélekben egyáltalán nem tudtam felkészülni, de az szóba sem jöhetett, hogy nem megyek. Az egészségem rendben volt, a motiváció pedig megérkezett, ahogy közeledett a túra napja.

Pénteken indultunk Mátrafüredre Zsuzsival, aki ezúttal a túrára nem tartott velem. A már jól bevált, családias kis hotelben szálltunk meg, hosszabb sétatávolságra a versenyközpontnak helyet adó erdészeti szakközépiskolától. Délután jártunk egyet a városban, a sétát egy kis bisztróban fejeztük be kiadós palócgulyással, ami jól átmelegített és kihúztuk vele a vacsoráig még hátralévő időt.

Az éjszaka egész jól telt, a megszokottnál többet sikerült aludnom. Reggel frissen készülődtem, a recepción megkaptam a hidegcsomagként rendelt reggelit. Néhány perccel fél hét után már a sötét, ködös utcán lépdeltem sietve a versenyközpont felé. Rövidesen utolért egy túratárs, akinek nem volt helyismerete, ezért az iskoláig velem tartott.

A rajtnál várakoznunk kellett az utcán. Tíz perc után már nem volt kellemes a hajnali fagyban egyhelyben toporogni. Később kiderült a várakozás oka: a rövidebb távokra érkezők közül sokan nem vették figyelembe a számukra kiírt rajt időpontját és a négy táv indulói feltorlódtak reggel 7 és ½ 8 közt. Mást nem tehettünk, mint türelemmel vártunk. Az épületbe bejutva már flottul ment minden. Miután megkaptam az itinert, rövid ráhangolódás után ismét nekivágtam a Téli Mátrának.

A reggel hideg volt és ködös, az út fagyos, könnyen járható. Jó tempóval haladtam az ismerős utakon, de ügyeltem, hogy ne siessem el az elejét, hosszú lesz az a 41 kilométer, a Kékes oldala pedig meredek. A Haluskáson szép és fotózhatatlan tejköd fogadott, ami a Cserkő-bányánál is masszívan tartotta magát, így a Téli Mátrán szokásos fotós témáim láthatatlanok maradtak. Az Ilona-kúthoz érve valamennyire tisztult az idő, addig kicsit nyomasztó volt az út. Annyira bele voltam feledkezve magamba, hogy egészen meglepődtem, amikor egyszer csak megérkeztünk Lajosházára. Néhány fotóval megörökítettem a jégbe fagyott patakot, aztán jelentkeztem az ellenőrzőpontnál pecsétért. Magamhoz vettem egy almát, ami bekerült a zsákomba a nehezebb időkre gondolva. 

A sínek melletti szokásos padomon cipőt-ruhát igazítottam és ittam, mielőtt nekivágtam a Mátraszentimrére vezető útszakasznak. Könnyen ráállt a lábam az egymást követő kisebb-nagyobb emelkedők ritmusára. Az Üstökfőig tartó emelkedőt már nem vettem zokon, tudtam, hogy utána jön egy könnyebb rész, ahol majd visszaáll a pulzus. A dózerúton futottam. Nyoma sem volt a tavalyi, csodás havas tájnak, de a zúzmarás fák mindent megtettek a téli hangulatért. Mátraszentimréhez közeledve nyomokban havat is találtunk.

Még mielőtt az erdei út jobb oldalán álló apró házat elértük volna, vállveregetés kíséretében rám köszönt egy ismerős hang. Unokabátyám, Zoli ért utol, mint minden Téli Mátrán, hogy aztán pillanatok alatt megelőzzön és a nyomát se lássam a szeptemberi Libaterelőig. Váltottunk pár szót és loholt tovább. 

Nagyjából egy kilométert volt még hátra a mátraszentimrei ellenőrzőpontig, amit ismét az önkormányzat épületében rendeztek be. Itt mindig nagy a nyüzsgés, kánaán van és nagyon kedves, készséges minden önkéntes. Időztem néhány percet pecsételés után, jó volt kicsit hosszabban megállni. Ittam teát, aztán ettem zsíros kenyeret. A második bögre teával kivonultam az épület elé, kint toporogtam a napon, kihasználva, hogy véletlenül nem takarja a köd. Nagy meglepetésemre Zoli is felbukkantak újra, kivételesen nem siettet, így beszélgettünk pár percet.

Őszintén szólva, semmi kedvem nem volt tovább indulni. Valahol útközben elvesztettem a motivációt. Idővel bőven jól álltam, fizikailag is rendben voltam, de fejben nem voltam a túrán. Végül vettem egy nagy levegőt és elindultam a Darázs-hegy felé. Mégsem szállhatok ki 15 km után. Majd túl leszek rajta, volt már ilyen a történelemben. Nehézkesen mozdultak a lábaim, kerestem a reggeli lelkesedésem. Körülbelül 5 kilométer Galyatető, de a 41 kilométeres távból számomra ez volt a leghosszabb és mentálisan a legnehezebb szakasz. 

Kicsit oldotta a hangulatom, hogy a Darázs-hegy után valahol utolért egy ismerősöm, Hefi, egy ismerősével. Néhány jól eltalált mondatával visszahozott az életbe, aztán próbáltam a tempójukat tartani. Galyatető előtt valahol végül ők maradtak el, de Galyatetőre érve nekem már kutya bajom sem volt. Még az ellenőrzőpont előtt, a kilátó tövéből megcsodáltam a felhőgyűrűben úszó Kékest, igazán lélekemelő látvány volt. 

Pecsételés után előkészítettem a frissítésem, hogy a Csór-hegy felé haladva útközben egyek-igyak. Sok látnivaló nem volt innentől az útszéli zúzmarás ágakon és bogyókon kívül, mert megint a ködben jártunk.

A Nyírjesi erdészházat elhagyva kicsit tisztult az idő, aztán újra visszatértünk a ködbe. A Csór-hegy meredek oldalán kaptatva már messziről hallottuk a pontőrök kiabálást: kérjük, készítsék elő jegyüket, bérletüket, a pontnál ellenőrök dolgoznak! Nagyon jó hangulatban voltak a tűz mellett, jól megnevettettek az emelkedő után.

Lefele tartottunk a Mátra-nyereghez. Itt akkora köd volt, hogy alig látszott a kereszteződés, ahol át kellett kelni a 24-esen a Vörösmarty turistaház felé. A turistaháznál lévő ellenőrzőponton a szokásos tolongás ezúttal elmaradt, most jobb volt az időzítésem. A kisebb létszámú tömeg ellenére tartottam magam az eredeti tervemhez, és pecsételés után nem álltam sorba sem teáért, sem nápolyiért. Majd eszem zsíros kenyeret a Pisztrángos-tónál. 

A turistaháznál ismét találkoztam Hefivel, és innen kisebb megszakításokkal együtt mentünk végig. A Pisztrángos-tó felé gyalogoltunk a sejtelmesen ködös erdőben. A fagyott tó szép és különleges látvány volt.

Itt sem időztünk sokat. Kentünk egy-egy zsíros kenyeret (a fagyott zsírból szép kihívás volt) és komótosan nekiindultunk a hosszan tartó meredeknek. Élénken élt bennem az extrém havas Mátratúra fájdalmas emléke. Azzal biztattam magam, hogy annál minden csak könnyebb lehet. 

Egyenletes tempóval haladtunk felfele, be ködbe, ki a ködből, aztán megint be a ködbe és örömmel nyugtáztam, hogy már a Gabi halálánál járunk. A köd tartotta magát, a kenyerem elfogyott, a lábamba kezdett bekúszni a fáradtság, a kezem fázott, de nem volt kedvem megállni, hogy elővegyem a vastagabb kesztyűt. Közben egyfolytában beszéltem, beszéltem, beszéltem, Hefi hősiesen hallgatta és egyszer csak fent voltunk a köd felett, a Sötét-Lápa nyergénél. Igazán alattomos hely – már majdnem fent vagy a tetőn, de még vár rád egy utolsó csúszós-köves meredek a Kékesig. Aztán már semmi, végre tényleg fent vagy és örülsz nagyon. Kibírtad, megcsináltad, fájt, holnap is fájni fog, de biztosan itt leszel jövőre is.

A síházban pecsételtünk, utána megittuk a teát és az áldomást. A sípálya tetején fiesztáztunk még egy kicsit, végül tempósan elindultunk lefele.  A lefele vezető úton végig beszélgettünk, észre sem vettük, ahogy fogytak a kilométerek a patak mellett és már a Gyökeres-forrás pontőreivel pacsiztunk. A Máriácskáig még jobb tempóban haladtunk, innen az utolsó két kilométert lefutottuk.

A versenyközpontban az érkeztetés és kölcsönös gratuláció után bevonultunk a menzára a szokásos virsli és napközis tea menüért. Jó volt együtt ülni az asztalnál és a gőzölgő tea fölött összemosolyogni mindenkivel. Jövőre, veletek…