Országos Kéktúra 16. szakasz
Kifogástalan túraidő ígérkezett május elején a következő karanténtúrám napjára. Kora reggel, napsütésben érkeztem Dobogókő szokatlanul kihalt nagyparkolójába. Elköszöntem a férjemtől és elindultam a kilátóteraszra. A Dunát és a környező hegyeket csodálva gyűjtöttem még egy kis energiát a rám váró kilométerek előtt.
A turistaház padjainál kisebb csapat gyülekezett, vidám hangulatban készítették elő az igazolófüzeteket a pecsételéshez. Odaköszöntünk egymásnak és elindultam a napsütésben a kék jelzést követve. Sietősen szedtem a lábam az egykori Hotel Nimród valaha jobb napokat látott, üszkös és nyomasztó épülete mögött (2009-ig üzemelt, 2017. nyarán leégett).
A sípályához érve újra feltárult a dunai panoráma, érdemes volt megállni egy pillanatra. Innen kanyarogva ereszkedtem le a gerincúttal párhuzamosan futó aszfaltúthoz, ahol a sétaút véget ért és az aszfaltot keresztezve egy jól kitaposott gyalogúton ballagtam tovább a Zsindelyes felé, ismét érintve az aszfaltutat, aztán a kék jelzés jobbra bevezetett az erdőbe.
Jókedvűen gyalogoltam keresztül az erdőn. A magas tölgyfák közt kanyargó utat százszámra szegélyezte a rózsaszín virágú, légies megjelenésű hagymás fogasír, ez még inkább tavaszi hangulatot adott az erdőnek.
Az Öreg-vágás-hegy nyergébe érve elágaznak a turistautak, de egyértelműen követhető a kék jelzés. A hegy alig észrevehető csúcsán megálltam, hogy megkeressem a szabadságharcos katona emlékoszlopát. A történet szerint az 1848-49-es szabadságharc utáni időkben megpihent itt egy öreg katona, akinek egy arra járó ember alattomban levágta a fejét és elrabolta a pénzét. Este a közeli falu kocsmájában a pénzt az ember elitta és részegségében elmesélte, mit tett. Az oszlopot nem találtam meg, valószínűleg a burjánzó aljnövényzet miatt.
Tovább indultam az utamon, ami meredeken ereszkedni kezdett a Bükkös-patak völgyébe. Megígértem magamnak, hogy nem futok a Kéktúrán, de a szerpentinező meredeknek nem tudtam ellenállni…
A patakvölgybe érve elcsodálkoztam, hogy a mindig bővizű patak éppen csak csordogál. Szemmel látható volt a téli és tavaszi csapadékhiány.
Ahol ez erdészeti utat el kellett volna hagynom, volt egy kis zavar a jelzéseknél. Mivel legutóbb, decemberben jártam erre egy túra alkalmával, tudtam, hogy a Sikárosi-rét felé jobbra kellene térnem a kis ligeterdőnél, de jelzés jobbra nem látszott, előre viszont volt egy friss felfestés. Így mentem néhánytíz métert egyenesen, követve a friss jelzést, de láttam, hogy nem ott járok, ahol kellene lennem. Visszafordultam, és érzésből mentem tovább, mint kiderült, a megfelelő irányba, mert erről érkezve látni lehetett a helyes felfestést. A kis közjáték után betértem az erdősávba és megnyugodva ballagtam tovább. Az erdősávból a Sikárosi-rét nyugati oldalára értem ki. Szeretem ezeknek a nagy réteknek a végtelenség-érzését. Előttem az út és valahol a távolban várnak a hegyek.
Miközben átvágtam a réten, volt szerencsém látni egy nagy ragadozómadarat zsákmányejtés közben, lenyűgöző volt. Átérve a túlsó erdőszélre, a kék jelzés balra fordult, északkeletnek.
A korábbi irtás mentén láttam, hogy a telepített tölgyek szépen cseperednek a vadaktól védő kerítés őrizetében. Régebben tájidegen fenyves volt itt, és a tarvágás után a hegységben honos tölgyek kerültek visszatelepítésre. Az út ismét visszatért az erdőbe és néhány lépés után megérkeztem a Szilágyi Bernát-forráshoz. Tavaly decemberben, legutóbbi látogatásomkor, a dagonya miatt meg sem tudtam közelíteni a forrást, most tettem felé egy kis kitérőt. Pihenőhely van itt kialakítva padokkal, asztalokkal, tűzrakóhellyel. Meglehetősen elhanyagolt, az erre járók csak használták, de nem gondoltak a később érkezőkre. Bár így is hangulatos, mégsem a pihenő asztalánál ültem le tízóraizni, hiszen a karantén-túrázás egyik alapszabálya, hogy nem használjuk a közösségi bútorokat. Úgy terveztem, az erdészház melletti tisztáson a farönknél állok meg pihenni.
Tovább indultam a forrástól és megérkeztem a rét másik oldalára, majd következett egy újabb erdősáv, amin átvágva kereszteztem a Bükkös-patak medrét a gázlónál. A gázló most könnyen járható volt, a mederbe rakott nagy köveket és keresztbe fektetett husángokat szinte el sem érte a víz.
Az elágazásban jobbra fordulva, a szépen rakott rönkök mellett néhány lépés után elértem az erdészház kapuja előtti fához, ahol rendben megtaláltam a kéktúra-bélyegzőt. A fa környéke teli volt szeméttel. Eldobott zsebkendők, csokoládépapírok, törlőkendők, mindenféle higiéniai termékek. Amit az erdőjáró, természetszerető (?) emberek hagytak itt. Lehangoló. Nem csak a látvány, hanem ez a mentalitás. Pedig egy kisebb méretű zacskó, amit magunkkal viszünk a túrára, tökéletesen megoldja a szemétgyűjtés kérdését. Aztán hazavisszük és kidobjuk. Nem bonyolult.
Fertőtlenítettem a bélyegzőt és ismét bekerült a Sikárosi erdészház pecsétje az igazolófüzetbe.
A tisztás szélén letáboroztam a kedvenc kis fám mellett a rönkél, megterítettem és nekiláttam a tízóraimnak. Fél éven belül harmadszor pihenek meg itt, lassan törzshelyemmé válik. Amíg falatoztam, megérkeztek a Dobogókőnél látott társaság tagjai. Ők a farakásoknál választottak bázist és pecsételés után pálinkával koccintottak a túrájuk várható sikerére.
Elcsomagoltam a holmim és az erdészház kerítése mellett vezető gyalogúton tovább indultam az erdő felé. A patakhoz érve átlépkedtem a köveken és megálltam az 1917-ben itt elhunyt fiatal turista emlékoszlopánál. Az emlékhely környéke szépen rendben volt, az oszlopot díszítő mozaik sajnos hiányos és a kis tábla minden ittjártamkor egyre nehezebben olvasható. Ha értenék ehhez, szívesen pótolnám a hiányzó kövecskéket és helyreállítanám a mozaikot.
Gyalogoltam tovább a patakvölgyben, nyugalmasan szemlélődtem. A patakátkelések nem jelentettek kihívást, annyira kevés víz volt a mederben. Az andezitsziklákról lecsorgó apró vízesések, amiket annyira szeretek nézni és fotózni, sehol sem voltak. A völgyalj szélesebb részein lelassuló víz itt-ott csak tócsákban csillogott a mederben.
A régi táborhoz érve elkészítettem a szokásos fotómat félig a nagy fa mögé bújva, de most nem sikerült olyan jól. Nem tudtam visszaadni az erdő hangulatát. Néhány kattintás után odébb álltam, ami nem megy, nem erőltetjük.
A Kárpát-forrás előtti pihenőhöz érve szomorúan láttam, hogy a tavaly decemberi állapotához képest még jobban tönkre van téve, szétdúlva, teliszemetelve. Ha már veszik a fáradságot és kimennek az erdőbe, miért rombolnak?
Nemsokára felértem az aszfaltos útra, egy darabig itt vezetett tovább a jelzés, aztán balra, egy gyalogösvényen folytatódott. A kis fahídon átkelve már nem sok volt hátra Pilisszentlászlóig. A falu széli parkolóba érve több kerékpárossal találkoztam, akik útra készülődtek. A parkerdő információs táblájánál bélyegeztem a füzetbe, aztán a Kisrigó vendéglő melletti úton letipegtem a falu felé. A 11-es úton sikerült gyorsan átkelnem, köszönhetően az út szélén posztoló rendőrautónak, ami lassításra késztette a sebességkorlátozásra egyébként nem igen adó autósokat.
A falu központjában találkoztam egy fiatal párral, akik szintén Dobogókőről indultak, de csak eddig tervezték a túrát és a buszra vártak. A Szent László templom mellett két lány kért útbaigazítást a Spartacus-ösvény felé. Tisztes távolságot tartva eligazítottam őket és mentem tovább a kék jelzést követve, keresztül a falun, hogy az utolsó házakat elhagyva visszatérjek az erdőbe a meredek kaptatón.
Az ösvény mellett mókás faállatkák üdvözlik a túrázókat, az ösvény fölött pedig nagy fatábla jelzi, hogy az Országos Kéktúra útvonalán járunk. Alig belépve az erdőbe, egy régi, piros telefonkészüléket szereltek fel, amin verseket, novellákat lehet hallgatni. A készülék a járványhelyzetre való tekintettel üzemen kívül volt, de majd egyszer visszajövök és meghallgatom a repertoárt.
Eseménytelen volt az utam a Szarvas-szérűig, a virágokban gyönyörködtem, sokat fotóztam. Innen egy darabig aszfaltos úton vezetett a jelzés, aztán az aszfaltút kanyarulatát levágva felkapaszkodott a hegyoldalba, majd visszacsatlakozott az aszfaltra. Így értem el a Pap-réti erdészházhoz, ahol több kerékpárossal és túrázóval is találkoztam. Az erdészházból sokat nem láttam, körbe van kerítve és magánterület. Pedig szeretem megnézni az erdészházakat. A bélyegzőnek az erdészház egyik kerítésoszlopán kellett volna lennie, de nem volt ott csak az üres doboza. Valaki lánccal együtt elvitte a bélyegzőt. Csalódott és bánatos voltam, gyorsan megnéztem minden kéktúra-fórumon, hátha áthelyezték valahová, aztán tudomásul kellett vennem, hogy nincs bélyegző és nem lesz pecsét. Elkészítettem az erdészház táblája előtt az igazoló fotót és tovább indultam. Korábban úgy terveztem, hogy megkeresem a környéken az elhagyatott rakétabázist, de elpárolgott a felfedezőkedvem.
Elhaladtam a rét túlsó oldalán a pihenőpadok mellett a széles úton, hamarosan elértem egy elágazást, ahol a kék jelzés letért és egy keskenyebb ösvényen folytatódott tovább. Az ösvény mellett egyre mélyült a völgy, az Urak asztala oldalában méltóságteljes, magas, öreg bükkfák közt ballagtam, úgy éreztem magam, mintha egy hatalmas katedrálisban járnék, ahogy az összehajó fák közt itt-ott betűzött a napfény. Az egyre szűkülő, vadregényes ösvényen néhol kidőlt fák tették még izgalmasabbá a haladást. Egy jobbról nyitott részhez érve látni lehetett a Dunát és a fölé magasodó Naszályt, aztán a fák újra eltakarták a kilátást.
Még a Vízverés-nyerge előtt találkoztam egy idősebb túrázóval, aki a Visegrádi-kaputól volt útban visszafelé. Kölcsönös üdvözlés és rövid beszélgetés után jó utat kívántunk egymásnak, ő ment tovább a Pap-rétre, én pedig a nyereghez.
A Vízverés-nyergének nagy rétje békeidőben biztosan kedvelt kiránduló- és piknikező hely, de most egyetlen emberrel láttam csak, aki a rét jobb szélén pihent az árnyékban egy padnál. Megkerestem a rét másik oldalán a Madas László emléksziklát. Aztán jelzések és útjelző tábla hiányában kicsit elbizonytalanodtam a további irányt illetően, és megint csak az ösztöneimre hagyatkozva választottam a három lehetőség közül a helyes utat. Körülbelül húsz méter után az erdőben megtaláltam a jelzést is. Az ösvény a Hajlékos-bérc gerincére kapaszkodott fel, onnan le kellett ereszkedni egy erdészeti útra. Egy idő után a földútról a Barát-halom gerincén vezető gyalogösvényre tért át a jelzés. Szép útszakasz vitt fel a Moli-pihenő kőpadjához, sziklákkal, sok virággal. A Moli-pihenőről lélegzetelállító panoráma nyílik a Dunára és a hegyekre, de maga a hely is hihetetlen, minden fa, virág, kopár szikla hozzátesz valamit, a végtelenségig el tudtam volna itt üldögélni a kőpadon.
A pihenőt elhagyva hosszú és meredek ereszkedésbe kezdett az út, Visegrádig már csak néhány kisebb emelkedővel kellett számolni. Ha legközelebb erre jövök, mindenképp teszek kitérőt a kék háromszögön a Borjú-fő felé, mert onnan állítólag még szebb a kilátás, mint a Moli-pihenőtől, de nem akartam mindent besűríteni egyetlen túrába.
Az út tovább ereszkedett a Visegrádi-kapu nyergébe, aztán egy földút következett, ami felvezetett a Sós-rétre. Újabb ereszkedést követően a Fekete-hegy ligetes tetejére érkeztem. Ez is szép szakasza volt a túrának, világos, tágas tisztásokkal, hagyásfákkal, hangulatos menedékházzal. Innen már egészen közel volt a nyári bobpálya parkolója. A parkolóban mindössze néhány autó állt és egy nagyobb motoros csapat.
Még a túra előtt informálódtam a város járványügyi intézkedéseiről, így tudtam, hogy a panoráma út le lesz zárva, nem is terveztem, hogy arra megyek, de nem csak azt a részt, hanem az éttermet sem lehetett megközelíteni, ahol az aktuális igazolóbélyegző volt. Én békeszerető ember vagyok, nem bujkálok kordonszalagok alatt, felgyalogoltam hát a Nagy-Villám tetejére, a Zsitvay-kilátóhoz, ahol a másik bélyegző elérhető volt. Érdemes volt megtenni ezt a kapaszkodós kitérőt még akkor is, ha a kilátó zárva volt. A bélyegzőt az ajtó mellett rendben megtaláltam, a pecsét bekerült a füzetbe. Körüljártam a kilátó környékét, sikerül jó szöget találnom a fotózáshoz is. Lefele indultam a hegyről, reméltem, hogy lent, a parkolónál a büfében tudok venni egy túravégi kólát, de a büfé nem volt nyitva.
Fáradtam indultam el a Fellegvárhoz, az időközben nyáriassá váló meleg kezdte kivenni belőlem az erőt. A várhoz vezető út egy meredeken lejtő rövid szakasz kivételével könnyen járható volt. A végén lépcső vezetett fel a vár előtti kis térre, ami a parkolóval együtt most kihalt volt, én is csak annyit időztem, hogy kezet mossak a kútnál és friss vizet töltsek a kulacsomba, aztán igyekeztem tovább a sziklás ösvényen a rév felé.
A meredeken levezető göröngyös út mellett érdekes sziklaképződmények vannak és néhol rálátni a Dunára. Érdemes kikukucskálni, a fák koronái szép keretet adnak a látványnak. A kálváriához érve újra megcsodáltam az andezitsziklával összeépített különleges kápolnát. Kedvelem a kálváriákat, egy téli, nyugalmasabb időszakban szeretnék készíteni egy összefoglalót azokról, amiket már végigjártam.
A városhoz közeledve a fák elfogytak, az utam is aszfaltra váltott, a templomot elhagyva és a 11-es út alatt átkelve rövidesen megérkeztem a Visegrádi-révhez, ahol a jegypénztár ablaka mellett volt a bélyegző. 27,5 kilométert jártam be, 600 m szintemelkedéssel. Az egyik legszebb túrám volt ezen a tavaszon, szinte lépésről lépésre tartogatott valamit, ami megragadott.
Bélyegzés után elköszöntem a hegyektől és a Dunától, és nekiláttam a csokis jégkrémnek, amivel a férjem várt a rév parkolójában.
