TÚRA NAPLÓM

OKT 24/2. szakasz 2019. április

Régóta mocorgott már bennem, hogy újra nekivágjak a Kéktúrának. Tavaszra sikerült vállalkozószellemű túratársakat is találni hozzá, akiknek hasonlóan lehetetlen időbeosztása van, mint nekem. Április elejére, egy csütörtöki napra időzítettünk, a 24. szakasz 2. felét. Szádvárra tett kitérővel együtt valamivel több, mint 30 km-t terveztünk bejárni Jósvafőtől Bódvaszilasig.

A túra napjának reggelén korán útnak indultunk unokahúgommal, Zsuzsival. Harmadik túratársunk, Bence, Füzesabonynál csatlakozott hozzánk az autópályán. Eseménymentes utunk volt, jó hangulatban érkeztünk Jósfavőre. A szállást még nem tudtuk elfoglalni, az autót az alsó parkolóban hagytuk. Indulás előtt kicsit bandáztunk fent, a barlang bejárata előtti teraszon. Pecsételtünk, tízóraiztunk és tízórai után egy korty pálinkával indítva nekivágtunk az útnak a régi temető felé.

A temetőkerten át a református templomhoz és a vele szemben álló haranglábhoz értünk. A templom Jósvafő egyik legrégebbi épülete, nagyon érdekes látvány. Innen észak felé haladva átkeltünk a patakon és a falut elhagyva a szekérúton haladtunk tovább.

A szekérút egy rövid, de meredek kaptató után a töbrökkel szabdalt Jósvafői-fennsíkra ért. Ez a hucul ménes legelője. A békésen legelésző lovakat nem zavartuk, rövid nézelődés után mentünk tovább az utunkra Szelce-puszta felé.

Évtizedek óta nem jártam erre, érdekes volt felfedezni újra a karsztvidéket. Másként szép, mint a megszokott hegyeim, de nagyon szerethető, vadregényes és változatos.

Szelce-pusztára érve pihenőt tartottunk, megebédeltünk a turistaház előtti padon, és sajnálkoztunk, hogy nem hoztunk magunkkal kávét. Ebéd végeztével a szemerkélő esőben folytattuk az utat tovább, a Ménes-völgybe. A völgyből Derenk felé tartva a Tátrát idéző fenyveseken, a fenyvesek közt kaszálóréteken haladtunk át, majd ismét egy erdős részből előbukkanva a derenki karsztos mezőhöz értünk. Itt elidőztünk néhány pillanatot, mielőtt megindultunk volna a romfaluba.

Nagyon megfogott a hely hangulata. A lengyelek, szlovákok, magyarok lakta egykori falu lakosságát kitelepítették. A kitelepítés fő oka az volt, hogy a lakosság nagyrészt csempészetből és orvvadászatból tartotta fenn magát, előszeretettel látogatva Horthy Miklós kormányzó vadaskertjét is. Másrészt, a kormányzó bővíteni kívánta a vadászbirtokot, így igényt tartott a falu területére is. A kitelepített lakosság valamikori házainak helyén névtáblákkal jelölt karók állnak mementóul. A falu iskolájának épületében informatív kiállításon ismerkedhettünk a falu múltjával.

Alaposan megnéztünk mindent, tartottunk egy rövid taktikai megbeszélést, hogy felmenjünk-e a régi temetőbe, illetve, beiktassuk-e a Szád-vár kitérőt vagy menjünk biztosra és érjük el a délutáni buszt, ami Bódvaszilasról majd visszavisz Jósvafőre. Ha mégsem érnénk el a buszt, volt B-terv. Asszisztensem nagymamájának egy ismerőse Bódvaszilason él, és a felesége várta a hívásunkat, hogyha minden kötél szakad, visszafuvaroz minket Jósvafőre. A temető-kérdést elvetettük, a vár-kitérőt függőben hagytuk.

Pecsételés után a zsombékos réten átvágva továbbmentünk az erdő felé. Mohos-sziklás oldalak közt kanyarogtunk. A mohalepte sziklatömbök úgy kuporogtak az erdő fái közt, mint egy mesebeli trollfalu lakói.

Az erdei útról az irtásszélhez értünk, ahol tábla jelezte a kitérőt Szádvár felé. A leírások szerint kihagyhatatlan élményt és panorámát tartogat, így rövid eszmecsere után a jelöltnél nehezebb, de rövidebb alternatív útvonalon felmásztunk a várba. Én is, a tériszonyos. Annyira féltem, hogy mindekinél gyorsabban felértem. Tényleg gyönyörű kilátás nyílik a romvár minden részéről. Körbejártunk odafent, gyönyörködtünk a környező hegyek látványában. A vár felejthetetlen élmény volt minden szempontból. Végül a sziklás-bokros-vadvirágos turistaúton ereszkedtünk vissza a bükkösbe, hogy tovább induljunk a Szabó-Pallag vadászház felé.

A Borz-lyuk (korábban Lakatos-forrásnak hívták egy barlangász emlékére, nem tudom, miért a névváltozás) forráshoz érve már valószínűnek látszott, hogy nem fogjuk elérni a buszt és a kávémegvonási tünetek is egyre intenzívebben jelentkeztek. Az elhagyott vadászházhoz érve kicsit pihentünk. Reggelig is itt maradatam volna, olyan hangulata van a helynek. Ettünk néhány falat csokoládét és pecsételés után folytattuk az utat. Kezdtünk elfáradni és kicsit kedveszegetten baktattunk tovább. A jövőre nézve tudom, hogy a teljesítménytúrákon megszokott tempót felesleges erőltetni a kéken. Lazábban kell menni, több időt kell hagyni a nézelődésre és az időkeretet sem szabad ennyire befeszíteni. Miután biztossá vált, hogy lekéssük a buszt, felvettük a kapcsolatot a bódvaszilasi hölggyel és megbeszéltük, hogy a boltnál fog minket várni este a faluban.

Az utunk ereszkedni kezdett, hamarosan a Meteor-barlang bejáratát rejtő vizestöbörhöz értünk. Az erdő fái közt már a lemenő nap látszott. Egy kis tisztásra kiérve ráláttunk Bódvaszilasra és az elbányászott Esztramosra.

Szép túra volt, de jó volt végre megérkezni a faluba. A vasútállomáson pecsételtünk és búcsúzkodtunk. Túratársunk Miskolcra indult az esti vonattal, unokahúgommal fogadott fuvarosunk felé indultunk a bolthoz.

Este hétre szerencsésen megérkeztünk a szálláshoz. Szállásadóink nagyon kedvesek voltak, eltettek nekünk vacsorára egy-egy tányér vadragu levest. Vacsora, zuhany, rövid pihegés és lábápolás után az ágy közepére borítottunk minden maradékot a hátizsákból és felfaltuk az utolsó morzsáig.

Másnap reggel lesétáltunk a mesebeli tengerszemhez mohás köveket, csobogó vizet és szalamandrákat nézni, aztán fájó szívvel elindultunk haza.