2023. május
Az évek során, különböző túrák alkalmával többször is bejártam ezt a szakaszt részleteiben, de úgy gondoltam, az számít igazi teljesítésnek, ha egyben is végig megyek rajta. Hónapok óta halogattam, amíg végül a hosszú esőzések utáni májusi hétvégén útnak indultam.
A reggeli vonattal utaztam Hatvanból Mátraverebélyre. Jóval az indulás előtt kiértem az állomásra, volt lehetőségem alaposan szemügyre venni az állomásépületet, ahol számos vasút- és várostörténeti eseménynek állítanak emléket, teli van érdekes részletekkel, szép fényekkel.
Kis piros vonatom pár perc késéssel és egy halom kerékpárral indult Mátraverebély felé. Vittem magammal olvasnivalót, de a közel egyórányi utat végül nézelődéssel töltöttem. A hegy irányából már ismert települések ebből a perspektívából is érdekesek voltak, az állomásokról és az utastársakról nem is beszélve.
Mátraverebélyen leszállva a peronon lévő OKT-bélyegzőnél alkalmi túratársakra tettem szert két hölgy személyében, akikkel gyors barátkozás után együtt indultunk Ágasvár felé. Érdeklődtek, hogy gyakran túrázom-e egyedül, mert ők általában igen. Ritka kivétel, hogy egyszerre érjenek rá mindketten. Mondtam, én is épp ezért indulok el gyakran egyedül.
A síneken átkelve belépőként egyből jó nagy sárban kezdtünk, ami gyakorlatilag 26 kilométeren át végig kísért különböző állagban és mélységben. Tágas réten gyalogoltunk keresztül, ahol egy átsuhanó őzet is volt szerencsénk látni, mielőtt bevettük magunkat az erdőbe.
Megkezdődött az emelkedés. Az első pihenőt az Ágasvári tisztáson terveztem, valamivel több mint hét kilométerre az indulástól. Sok érdekes dolog nem történ ezen a szakaszon, nézelődtem az erdőben, már beszélgetni sem volt kivel, mert először egyik, majd másik túratársam is elmaradt, mire a Fenyvespusztai elágazáshoz értem.
A sár lassította a haladást, de nem vette el a kedvem, csak a hirtelen jött nyári meleg ült rá kicsit a vállamra. Amikor eljött az ideje, megettem a tízóraim és kicsit bántam, hogy nem vittem magammal kávét, mert akkor már tisztán látszott, hogy kávéidőre nem leszek Ágasváron. Ágasvár felé közeledve a régi útvonalat választottam a turistaházhoz, mert hétvégén nyitva szokott lenni a kapu és nem kell fentről megkerülni a házat. Az egykori vadászház egyébként magánterület, teljesen körbe van kerítve, csak hétvégén engednek be a tisztásra.
A turistaházban bélyegeztem a füzetembe, a régi bélyegzőt is odaadták az új mellé. Bélyegzés után egy hideg kólával kiültem az ajtó előtti padra – mire felértem Ágasvárra a melegben, egyetlen porcikám sem kívánta az útközben még annyira hiányolt kávét. Rövid pihenő után tovább indultam.
A Mátraszentistvánig tartó szakaszt nagyon szeretem. Változatos, sok látnivalót tartogat, földből kibújó andezit sziklák, virágok, kitört fák, szép kilátások kisérnek végig a bércen kanyargó úton.
Mátraszentistván előtt a réten az építkezések nyomai még nem tűntek el, munkagépek és teherautók vágták össze az utat, a rétet. De majd egyszer újra szép lesz, gondolom, aki ide építkezett, az sem szereti ezt a látványt. A bélyegző a lélekharanggal és a kereszttel szembeni útjelző oszlopra került. Azt hiszem, a Vidróczki csárda, ahol korábban volt, bezárt, ahogy több hasonló hely mostanában. Szomorú.
Mátraszentlászló felé folytattam az utat. Sárkerülgetés, kis emelkedés, nyári napsütés. Mátraszentlászlón megdöbbentem, hogy az elmúlt évben is mennyit változott. Építkezések, átalakítások – zajlik az élet. Kerítések, kerítések mindenütt. Nem valami szép látvány. A fejlődés fontos, de az irány valahogy nem mindig az igazi.
Felfelé tartva, a Vöröskő étterem felé, egy sátor alól integettek a Vidróczki TT pontőrei. Tisztáztuk, hogy nem tartozom hozzájuk, de visszautasíthatatlan kedvességgel meghívtak zsíroskenyérre és szörpre, ráadásul extra pecsétet (manósat) is gyűjtöttem a Kéktúra füzetbe. Cserébe megígértem, hogy jövőre ott leszek a TT-n. Hazafele megnéztem az útvonalat, nagyon ígéretes, nem is értem, miért nem voltam még. Mire felértem az utca végére az emelkedőn, a kenyér el is fogyott.
Az aszfaltos részt elhagyva teljesen járhatatlan úton mentem tovább, a világmegváltó gondolatok is elmaradtak, ahogy jobban kellett figyelnem arra, hová lépek. Piszkés-tetőről Galya felé haladva egyre több kirándulóval találkoztam. Ehhez a szakaszhoz is annyi emlék köt – gyerekkori táborok, osztálykirándulások, teljesítménytúrák, céges csapatépítők. Szinte minden lépésre jut valami.
Péter-hegyesére érve a Galya-kilátó megmászását most kihagytam, elég sokan voltak fenn. Leballagtam a lépcsőn a turistaházhoz és pecsételés után megebédeltem. Jólesett egy kis pihenő és az ebéd utáni hideg limonádé.
Az alsó parkolón keresztül követtem a kék jelzést az erdőbe. Ez a szakasz elég könnyen járható, a Rudolf tanyai elágazásig jól lehetett haladni.
Ismét emelkedni kezdett az út, elértem a Parádsasvárra vezető P+ jelzést, majd jött sorra a Nagy-Lipót és a Nagy-Lápafő csodás kilátásokkal. Egyre kevesebb volt a sár, inkább vízfolyások jelentek meg a kőgörgeteges ösvényen.
Vércveréshez érve rá sem ismertem az erdőre. Sosem láttam még ezt a részt ennyire élőnek és zöldnek. Talán még a lidércek is odébb álltak. Bélyegzés után jó hangulatban ballagtam tovább. Balra, a fák közt újra és újra előbukkant a Parádi-medence szép panorámája.
Észre sem vettem és már a Csór-hegy meredekén kapaszkodtam felfele. Erről az oldalról kevésbé tűnt kihívásnak a meredeksége. A Mátra-nyereg felőli oldal lefele is nagy próbatételnek bizonyult, a vizes-sáros-csúszós köveken nehézkes volt az ereszkedés. Sikeresen leértem a nyereghez, át a 24-es úton és haladtam tovább a Vörösmarty turistaház felé.
Igazi mocsárjárás volt egészen a Hidasi erdészházig. Innen már csak néhány lépés volt a bélyegző, a turistaházzal szemben, az információs táblán. Pecsételést követően újra be az erdőbe. Rutinnal keltem át a sáros helyeken, bozótokon, patakon, hídon. Gyönyörű volt a patak vize és az egész patakvölgy a fák közt átszűrődő délutáni fényben. Jutalomjáték a túra végére.
Innen már nem volt sok hátra, Mátraházán várt a szakasz utolsó bélyegzője a nagy parkolóval szemben, a 24-es út túloldalán.
A gyöngyösi busz indulásáig még maradt három percem, elpakoltam a futóbotot, megtisztogattam a bakancsom felszállás előtt.
A buszon ülve volt egy kis izgalom, láttam, hogy a hatvani buszcsatlakozást nem fogjuk elérni, aztán már úgy tűnt, hogy a később induló vonatot sem. Végül sikerült, 5:02 perckor megvettem a jegyet és 5:03-kor a Hatvan felé induló vonaton ültem. Ezúton is köszönet a gyöngyösi vasútállomás villámgyors és segítőkész jegykiadójának!
Szép és meredek nap volt, teli élményekkel, napsütéssel, barátságos emberekkel.
