Még tartott a koronavírus regnálása, de már enyhültek a járványügyi intézkedések, amikor május végén nekivágtam a Kéktúra következő szakaszának. Tekintve, hogy borús-esős volt az időjárás napok óta, és a túra napjára, sőt, az elkövetkező hetekre sem jósoltak javulást, így a Nagymarostól Nógrádig tartó 40 kilométeres szakaszt két részre bontva terveztem végigjárni. A táv első része Nagymarostól Kisinócig 21 km. Öröm volt, hogy végre az én vadóc Börzsönyöm ösvényein koptathatom a bakancsot, az szóba sem jött, hogy elnapolom a túrát a várható eső miatt.
Ezúttal túratársam is akadt Erzsi személyében, akit a futócsoportban ismertem meg. Erzsi erős lelkű, kitartó és természetszerető ember, gyorsan megtaláltuk a közös hangot.
A nagymarosi vasútállomásig autóval mentünk. Az állomás peronján megtaláltuk a bélyegzőt, bekerült a füzetbe a nagymarosi pecsét. Jó hangulatban, beszélgetve indultunk útnak a templom felé, és ez a hangulat minden nehezítő körülmény ellenére a túra végéig kitartott. Miután a templomot kívülről szemügyre vettük, elindultunk felfelé a Templom-völgyön, ki a városból. Az égbolt becsapósan tiszta volt, még a Nap is kisütött, de nem hitegettük magunkat azzal, hogy eső nélkül átvészeljük a napot.
A Szent Mihály-hegy gerincére vezető ösvény szép bükkerdőn vezet keresztül, amit még a gerinc előtt felvált a tölgyes. Az út meredekségét szinte észre sem vettük, annyira bele voltunk merülve a beszélgetésbe. A nap még mindig sütött, az erdő tele volt virággal, az egyik kedvenc hegységem útjain jártam – minden együtt volt a boldogsághoz.
Elértük az Ürmös-rétet és nem sokkal utána már a Hegyes-tetőn voltunk, a Julianus-torony tövében. A torony lépcsőit megmászva elképesztő kilátásban volt részünk még úgy is, hogy közben kicsit beborult az ég. Minden irányban panoráma a környező hegyekre és a hegyeket karoló Dunára. Mielőtt tovább indultunk volna Törökmező felé, a torony aljában kialakított pihenőhelyen tízóraiztunk.
Meredek lejtőn folytatódott az utunk, az erdők és rétek zöldjét színes virágok foltjai tarkították. Erzsi is nagy virágrajongó, sokat fotóztunk, próbáltuk beazonosítani a kevésbé ismert növényeket is.
A Csapás-rét után az erdőben kanyarogva érkeztünk Törökmezőre. Még kellemes volt az idő, pecsételés után jólesett kiülni a fák alá egy kávéval.
Kis pihenő után indultunk tovább, Békás-rétre érve fedeztük fel a szemből érkező hatalmas felhőt. Erzsi meg is kérdezte: ugye elkerüljük? De nem kedvetlenítette el, amikor biztosítottam, hogy nem kerüljük el, épp arra tartunk.
Nagyjából 500 méter után ránk szakadt az ég. Jól vettük az akadályokat, bár egyes útszakaszokon a víztől elnehezült, belógó ágaktól alig tudtunk haladni. Ázottan-csapzottan érkeztünk Kóspallagra és kitartóan meneteltünk tovább Kisinóc felé. A szép kálváriából és egymásból is alig láttunk valamit, annyira szakadt az eső.
Átevickéltünk egy kiáradt patakon, összefutottunk egy foltos szalamandrával és néha kitöröltük a szemünkből az esőt. Már mindenünk vizes volt, hiába a vízhatlan dzseki, a kapucni alá bejutó víz lefelé csorogva alaposan eláztatott. Kisinóc előtt egy dzsungeles szakaszon guggolva lehetett haladni, annyira lehajoltak az ágak. Ezen már csak nevettünk. Tíz kilométeren át áztunk, mint a kacsa. Hihetetlen jó érzés volt megérkezni Kisinócra és beütni az igazolófüzetbe a nap utolsó pecsétjét.
Ha a következő szakasznak nekiindulok, nem innen fogom folytatni, hanem visszamegyek Kóspallagra, mert a kálváriát újra szeretném bejárni és érdekel, mi volt még azon a kis szakaszon, amin az eső miatt csak vakon végigrohantunk.
