OKT18/2 | 22 km | 510D+
2019. nyarán köszöntünk el Ősagárdtól és 2021. tavaszán jött el az idő, hogy folytassam a 18. szakaszt. Szép, napos reggelen érkeztünk meg nagyobbik fiammal Ősagárd evangélikus templomához, és a falu melletti dombra kaptatva, tiszteletünket téve a régi temetőben, elindultunk Felsőpetény felé.
A téli, kora tavaszi szintes túrák és hosszabb terepfutások után érdekes volt megtapasztalni azt a végtelenség-érzést, amit a dimbes-dombos szántóföldeken át vezető út adott. A dombhátakra érve erdőben folytatódott az út, de a tetőket elhagyva újabb szántók, legelők jelezték, hogy településhez közeledünk.
Felsőpetényben nem kellett sokat gyalogolnunk, hogy megatáláljuk a múlt század elején épült, volt Almásy-kastélyt, illetve a kastély kapuján a pecsétet.
Magából a kastélyból sokat nem láttunk, fent van a domboldalon, a fák takarásában. Az államosítás után nevelőotthonként működött egy időben, de érdemes tudni azt is, hogy 1956. őszén itt tartották házi őrizetben Mindszenty József bíborost.
Jelenleg magánkézben van és csak engedéllyel látogatható, így nem mentünk be a kapun. De a kastély melletti domboldalban álló, egykor valószínűleg a kastélyhoz tartozó épület azért megnéztük.
A település külterületén haladva keletnek indultunk a Homok-hegyre. A fenyveserdő szélén, szemben egy nagy legelőn álló mezőgazdasági épülettel, megtartottuk az első pihenőnket. Tízórai és kávé után újult erővel folytattuk az utat.
Gondolatébresztő vidék a Cserhát. Az elmúlt, közel száz évben a cserháti települések lakóinak szinte évtizedenként újra kellett gondolni, hogyan tovább. A birtokviszonyok többszöri változását, a mezőgazdaság átalakulását, a bányászat és a kapcsolódó iparágak megszűnését mind-mind megsínylették a települések. Az utóbbi időben szemmel látható fejlődés ellenére is sokan hagyják el a vidéket munkalehetőség, vagy jobbnak vélt munkalehetőség után nézve.
De a helyben maradók és a fejlődés, fejlesztés lehetőségét keresők közt sok a pozitív példa. Ilyet láthattunk Alsópetényhez közeledve is, amikor észrevettük a rackajuhok apró nyomait a felpuhult talajon, majd több nyájjal is találkoztunk, köztük igen kíváncsi és barátságos fiatal állatokkal. A Rackavölgyhöz érkeztünk, ahol a családi gazdaságban közel 800 fekete rackajuhot tartanak hagyományos gazdálkodással. Jó érzés volt látni a szívvel-lélekkel és szakértelemmel végzett munka eredményét.
Vidáman ballagtunk be Alsópeténybe, ahol rövid séta után a Prónay-kastélyhoz értünk. Ősfás park veszi körül az 1750 körül épült, nemrégiben szépen helyreállított barokk épületegyüttest. Jelenleg színvonalas rendezvényhelyszínként működik, szálláslehetőséggel.
Gondozott porták előtt sétáltunk tovább a központ felé és a buszmegállónál pecsételtünk. A falu központján is látszik a gondos kezek munkája – vidám húsvéti díszítés, tiszta, rendezett tér.
Az utat folytatva a Korpa-hegynek indultunk neki, ez volt a túraszakaszunk legmeredekebb része. A falut elhagyva, sajnos látni lehetett a kirándulók nyomait: az út mentén, a bokrok alján használt zsebkendők, csokoládépapírok, műanyag flakonok eldobálva. Gondolom, nehéz lenne betenni egy kis zacskót a hátizsákba, ahová a szemetet elteheti. Mindig elszomorít, hogy az ilyen embernek a természetben is csak jogai vannak, de kötelessége semmi.
A szeméthalmok mellet szép kilátást is tartogatott a hegyoldal, érdemes volt hátat fordítani néha a meredeknek és visszanézni a völgyre.
Utunk nagy kedvencemhez, a Kékesi vadászházhoz ért. Az útkereszteződésnél álló ház alsó szintje kőből, felső szintje fából épült, hangulatos teraszát gyakran használják bivakszállásként. Remélem, egyszer lesz még lehetőségem hosszabb időt tölteni itt, ha a járvány csendesül.
Több család üldögélt és eszegetett a ház melletti padoknál, így mi csak tisztes távolságból jártuk körül, a szociális távolságtartásra való tekintettel, aztán tovább indultunk.
Terveben volt a Prónay-kilátó felkeresése is Romhány felé haladva, ehhez rövid, kaptatós kitérőt kell tenni a K▲ jelzésen. Legutóbb 2019. őszén másztam fel ide egy teljesítménytúrán, esős-borongós időben. Most sokkal szebb volt a kilátás.
Visszatérve a kék jelzésre, érintettük a romhányi születésű Balázs Ádám tűzszerész emlékhelyét, aki 2016 nyarán mentesítési feladat közben, a Hortobágyon vesztette életét három társával együtt.
Az erdőből kiérve megpillantottuk Romhányt és felette a nem sok jót ígérő sötét felhőt. Szedtük a lábunkat, ahogy tudtuk. Szinte átszaladtunk a valaha jobb napokat látott, de nagyon is élő iparvároson. A panziónál pecsételtünk és a műút szélén igyekeztünk Kétbodony felé. A levegő lehűlt és az eső sem váratott magára. Rövidesen úgy zuhogott, hogy alig láttunk ki a kapucni alól. Kicsit aggódtam, hogy épp az esőben kell az autóúton gyalogolnunk, ezért próbáltuk minél jobban láthatóvá tenni magunkat. Szerencsére a forgalom elenyésző volt ahhoz képest, amire számítottunk.
Épségben megérkeztünk Kétbodonyba, ahol a kocsma fedett teraszán volt a bélyegző. Véget ért a mai utunk. Bélyegzés után itt várakoztunk egy darabig. Az eső nem állt el, viszont a kocsma látogatói igen gyakran álltak be mellénk dohányozni, így inkább átballagtunk a közeli, fedett buszmegállóba. Megettünk minden fellelhető ételt a zsákból az utolsó szelet almáig, és a nálunk lévő összes holmit magunkra vettük, hogy ne fagyjunk meg, amíg megfelelő busz híján odaér értünk a férjem.
