Idén sorra maradtak el a teljesítménytúrák is, így sokszoros öröm volt, hogy a Hérics TTSE megrendezheti ezt a mátrai klasszikust szeptember első hétvégéjén. Eredtileg az ötvenes távot terveztem, de egy hét sem telt el a legutóbbi verseny óta, augusztusban pedig kevesebbet pihentem a megszokottnál, így maradtam a 30 kilométernél.
Egy ismerőssel indultam útnak kora reggel, elég jól elbeszélgettünk az autóban, de szokatlan volt, hogy TT előtt nem vagyok egyedül a gondolataimmal, nem sikerült igazán ráhangolódni a napra. 7 óra előtt érkeztünk Rózsaszentmártonba, az E303-as kotrógépnél már sokan várakoztak a parkolóban. Ismerős arcok, mosolygós biccentések, néhány, távolságtartó ölelés. Hogy vagy, hogy vagytok? Ugye nem voltál beteg? Mennyit tudtál menni nyáron? Ilyen és hasonló kérdések minden irányból. Jó érzés volt, hogy egy napra minden a régi. Sanyival is találkoztam, akivel már nem is tudom, melyik héricses TT-n akadtunk össze. Sanyi Mohácsról érkezik és jó történetei vannak a TT-k és a terepfutás hőskorából. A rózsaszentmártoni hölgyek, akik nélkülözhetetlen szereplői a Hérics túráinak, már készülődtek az ebédünkkel és a kávés kocsi is megérkezett, így rétes is lesz. Mátrai Kánaán.
Rajtcsomag átvétel után csatlakozott hozzánk még egy ismerős, így hármasban vágtunk neki a Mátrának. A kotrógéptől balra indultunk a műút emelkedőjén, amit jobbra elhagyva rátértünk a szántóföldek közt vezető földútra. A szalmabálákat látva hiányozni kezdett Magdi. Mindig nyaggat érte, hogy másszunk fel, én pedig mindig beadom a derekam. Szőlők, gyümölcsösök, szántók, erdősávok közt kanyargott az utunk, majd felkaptattunk a Kopasz-hegy oldalába vezető emelkedőn. Rövidesen meg is kaptuk az első pecsétet a feltételes ellenőrzőponton.
Kis kitérő következett az apc felé vezető műútra, aztán egyre emelkedő földúton folytattuk a túrát a Széleskőhöz. Ezt a szakaszt nagyon szeretem és meglehetősen felvillanyozva vettem tudomásul, hogy a tengerszem előtti parkolóban most nincs annyi szemét, mint amikor legutóbb itt jártam. A kis tó partjára érve az ellenőrzőpontnál Sanyi már messziről kiabált és dinnyeszelettel kínálgatott. Pecsételés után el is fogyott a dinnye, nagyon jólesett a párás melegben.
Igazi fesztiválhangulat volt itt, napsütés, tábortűz, nyüzsgés. Nehéz volt tovább indulni, de volt még hátra jónéhány kilométer. Megmásztuk a tengerszem fölötti emelkedőt és azt hittem, elsírom magam: a ligetes, bokros részeken, ahonnan annyira szép a kilátás a tóra, mindenütt szemét, ételmaradék. Aki ezt hagyja maga után, miért jön ki a természetbe? Miért teszi tönkre?! Ezek gyakran visszatérő kérdések, de nem tudom szó nélkül hagyni.
Mentünk tovább az emelkedőn, aztán balra, egy szintúton elértünk a Hármas határhoz. Innen ismét változatos szakasz következett, miután átvágtunk a szántóföld sarkán, széles erdei úton haladtunk, volt egy kis saras rész, rengeteg szederbokor, aztán tölgyerdő és megérkeztünk a Szurdokpüspökibe vezető műúthoz, amin elindultunk a falu irányába. Útitársaim tettek egy kitérőt az út menti kisvendéglőbe, és igyekeztem az Eszter-forráshoz, ahol most is nagyon jól felszerelt ellenőrzőpont üzemelt az erdő szélén. Pecsételés után friss vizet engedtem az ivótasakomba és egy fürt szőlővel indultam tovább.
Mielőtt a falut elértem, balra fordultam az erdei útra és a patakon átkelve balra tartottam a Nagy-hársas hosszú emelkedője felé. Jó volt kicsit magamban lenni. Csak a Nagy-hársas és én. Vannak emlékezetes kaptatóim a Mátrából, ez az egyik. A hőség ellenére egészen jól bírtam, rezignáltan tettem egyik lábam a másik elé. Egyszer csak fent voltam a geodéziai toronynál, túl 18 kilométeren és a táv legmeredekebb szakaszán. A toronynál az ellenőrzőponton három ifjú önkéntes valóságos kantint nyitott sörrel, egyebekkel. Kolbászt sütöttek és nagyon vidámak voltak. Úgy gondoltam, pihenek pár percet az árnyékban, és megvárom az elmaradt túratársakat.
Végre tovább indultunk az egyre szélesedő bokros, erdei úton és visszaértünk a Hármas-határhoz. Itt figyelni kell a további irányt, mert a túra nyolcas alakú útvonalának ez a közepe, ráadásul olyan elágazás is van, ami nem érinti a túránkat. Aki nem tudja, hol jár és csak a GPS-re támaszkodik, könnyen mellé megy. A túratársakkal nem egyezett a véleményünk a helyes irányt illetően, de nem akadtam fenn a dolgon, mivel már jártam erre többször, békében elváltam tőlük és mentem a magam útján a pincék felé. Bő negyedóra múlva utolértek ők is.
Ezt a szakaszt is szeretem, ahogy a présházak közt haladok, mindig el időzöm egy-egy épület előtt. Mennyi történet lehet az ajtók mögött. Némelyik présházra különösen jól emlékszem a korábbi alkalmakról. Szomorú látni, ahogy egyik-másik pusztul. A présházakat elhagyva a Nagy-völgyi pincesorhoz érkeztünk, ahol a szokásos pincénél lévő ellenőrzőpont felől már lelkesen kiabáltak, hogy siessek, mert itt van Sanyika… Pecsételés után elköszöntem Sanyitól, aki alkalmanként felbukkanva mókásan végig kísérte a túrámat. A pincesort elhagyva két túratársammal nekivágtunk az utolsó emelkedőnek, hogy a falu felé vegyük az irányt.
Az utolsó szakaszon sehol nincs árnyék. A tűző napon baktattunk torony iránt. Végül eluntuk az egészet és az utolsó három kilométert lefutottuk. Így sem volt több árnyék, de legalább gyorsabban beértünk. A kotrógépnél a célban megkaptuk az utolsó pecsétet. Az árnyékba húzódva pihentünk és nyújtottunk, aztán nekifogtunk a jól megérdemelt ebédnek.
A Hérics túrája most sem okozott csalódást, jó útvonal, jó szervezés, nagyszerű csapat. Jövőre az ötvenesen…
