TÚRA NAPLÓM

30 km | 975 m szint | 9 óra

Szeptember elején, több mint egy hónap kihagyás után jó volt újra nekivágni a Mátrának, bár kicsit nehezen hangolódtam rá a túrára a szétdarabolt nyár miatt. Magdi barátnőmmel indultunk útnak, aki egyébként jó futótárs, de még sosem túrázott és kíváncsian várta az új kihívást.

Néhány perccel hét óra után érkeztünk Rózsaszentmártonba a rajt helyszínére, az E-303 kotrógéphez. Miután beazonosítottuk a sorunkat és megkaptuk a menetlevelet, elrajtoltunk. Közben csatlakozott hozzánk mégegy túratárs. Egy rövid szakaszon a Selyp felé vezető műúton gyalogoltunk, aztán jobbra fordult a P+ a földútra. Magdi indítványozta, hogy másszunk fel a távolban látszó hatalmas szalmabála-építményre, de nem biztattam azzal, hogy visszafele lesz erőnk oda felmenni. Így beérte azzal, hogy az útvonalunk melletti szántóföld kerekbáláin készült rólunk néhány kép.

Egy kisebb emelkedő után értünk fel a Kopasz-hegy oldalába, ahol a feltételes EP-n megkaptuk az első biztató szavakat és a pecsétet. A Kopasz-hegy oldala után jött egy újabb aszfaltos szakasz, majd vissza a földútra és irány a Somlyó!

Elég szépen haladtunk, dinamikusan mentünk. Magamhoz képest jól vettem az emelkedőt is. A Somlyó-hegy tetején sem töltöttünk néhány percnél több időt. Fotózás és pecsételés után bokros-erdős meredeken ereszkedtünk le a Ferenc-tanya felé. Innen egy darabig a dózer-úton mentünk, aztán újra be az erdőbe.

A következő EP az apci tengerszem partján volt (Széles-kő 8,4 km) Nagyon szép hely, a teli szemetesekből jól látszik, hogy nagyszámban látogatják. Bánom, hogy sok időt elszöszöltem a zokni-és cipőigazítással és nem készítettem több fotót.

Innen útnak indulva megint egy jó kis emelkedővel küzdöttünk a Hármashatárig. A széles erdei út és a tölgyerdő után hosszabb szakasz következett műúton. Megérkeztünk az Eszter-forráshoz, ahol magunkat és a vízkészletünket is frissítettük az EP-nál. Szurdokpüspökiig az aszfalton folytattuk tovább az utat, majd a falu előtt visszamentünk az erdőbe, hogy a patakon átkelve meginduljunk a Nagy-Hársasra vezető meredeken. Magdinak jól ment, bár induláskor aggályai voltak, hogy fogja bírni. Újdonsült túratársunk is szépen haladt, engem türelmesen bevártak feljebb. Egy darabig kerékkötőnek érzetem magam, aztán úgy gondoltam, ha nagyon szeretnének gyorsabban haladni, úgyis mennének… Minden esetre, jó volt felérni a geodéziai toronyhoz, megkönnyebbülés volt, hogy az út számomra legnehezebb részén túl vagyunk és még bőven van energiám.

A toronytól leereszkedve hamarosan újból a Hármashatárnál voltunk. Itt kicsit elbizonytalanodtunk a további irányt tekintve. Egy pánikgenerátor túratárs, aki általunk nyert felvilágosítást, hogy az ötvenes helyett a harmincas távon van, egy kis hangulatkeltéssel igyekezett fokozni a bizonytalan helyzetet, de ennek ellenére rátaláltunk a helyes útra és a lelki békénkre is. A nehezen meglelt szekérúton indultunk tovább a pincék felé továbbra is a piros sávot követve.

Sajátságos hangulata van a présházak közt átvezető útnak. Egy-egy háznál már megkezdték a szüret utáni munkálatokat, a présekből csordogált a must. Az elhagyatottabb házakat nézve, mint már annyiszor, most is elgondoltam, mennyi történet, mennyi munka, öröm és csalódás lehet a lelakatolt ajtók mögött.

Itt, a Nagy-völgyi pincesoron volt a leghangulatosann EP. Sokféle finomságot tartogattak nekünk az utolsó kilométerekre. Még borral is kínáltak, amin jót mosolyogtam, mert nem sokkal azelőtt mondogattam Magdinak, hogy mennyire jólesne egy fehérboros, hideg fröccs. Megkaptam hát és tényleg jólesett a kesernyés hideg.

A présházak után jött még egy komolytalan emelkedő, aztán a templom felé tartva értünk vissza a faluba. 5:55 idővel sikerült megfutni a túrát, 13.11-kor érkeztünk a célba, ahol a szokásos kedves fogadtatás várt. Utitársunk hamar elköszönt, mert messzire indult tovább. Magdival kis örömködés és pihegés után ettünk egy-egy tállal a szívvel-lélekkel készített paprikás krumpliból. Aztán, mert úgy gondoltunk, hogy megérdemeljük, jöhetett az almás és túrós rétes, mellé egy kávé. Ráérősen eszegettünk, a fuvarunkat csak 3-ra vártuk.

Felmásztunk a kotrógép lánctalpára egy fotó erejéig, végül egy időre be is vackoltuk oda magunkat, mert eleredt az eső és a gép teste alatt nem ért minket. Nem sokáig esett. Ahogy valamennyire felszáradt a fű, lemásztunk és becsületesen lenyújtottuk a megfáradt lábainkat. Utána az ötpróbások babzsákjain üldögéltünk, amíg meg nem érkeztek értünk.