A Decathlon patronálásában rendezett túra a várható tömeg miatt nem vonzott annyira, de része a Mátra teljesítménytúrázója mozgalomnak, és úgy gondoltam, az útvonal sem fog csalódást okozni, nekivágtam hát a Kékestető 25 távnak.
Pénteken délután útnak indultunk a családdal Mátraházára, hogy reggel a tömeg egy részét megelőzve minél korábban tudjak rajtolni. Este nehezen aludtam el, gondolatban százszor bejártam az útvonalat. Hajnali ötkor ébredtem, iszonyat vihar volt, ömlött az eső. Sok jóra napközben sem számítottam az időjárást illetően.
7-kor nagy nyugalomban megreggeliztem, közben az étterem üvegfalán keresztül az esőt bámultam. Autóval indultam Füredre a rajthoz, útközben, nagy örömömre elállt az eső. A kápolnával szemben, a 24-es mellett sikerült leparkolnom, elég közel az iskola felé vezető keskeny vasúti átjáróhoz. Az iskolába érve viszonylag gyorsan átvettem a rajtcsomagot, áttanulmányoztam az itinert és 8:05-kor elrajtoltam, hogy öt héten belül harmadszor is nekiinduljak a Négyeshatáron keresztül a Kékesnek.
Az első EP a Csepegő-forrásnál volt, elég hamar odaértem. Innen irány tovább felfele. Bár ismerem már ezt a szakaszt, ettől nem volt kevésbé meredek és a szerpentines hegyoldal újra megdolgoztatott a sok eső után cseppfolyóssá vált meleg levegőben. A sár egyelőre nem volt vészes, de nem bántam meg, hogy felvettem az utolsó pillanatban mégis elcsomagolt hosszú nadrágot.
A Négyeshatárhoz, illetve onnan a Kis-kőhöz elég jó tempót tudtam menni. Sok beszélgetős, sétálgatós, menetközben sörözgetős baráti társaság vett részt a túrán, gyakran kellett előzgetni, de ezen a szakaszon nem okozott gondot. Egy óra alatt értem a Kis-kőnél lévő EP-hoz, nagyon jó hangulatban voltam, tele energiával.
Fotó: Balatoni Bernadett
Aztán jött a Kékes. Vagyis nem jött, én mentem. Az emelkedőkön még eléggé éreztem a lábam, de megállás nélkül szépen felbaktattam és az egyenesebb részeken igyekeztem belehúzni. 10:35-re értem fel a Kékesre. A frissitős fiú készített nekem fél liter hideg almafröccsöt, kicsit szötymörögtem (úgy látszik, a Kékes ilyen kényszerszötymörgős hely, ha felérsz, pihensz), aztán a sípályán kocogás lefele Mátraháza és a Hatökör ura felé.
Ezen a távon nagyon jót mentem, ahogy a Hatökör urától a Lajosházánál lévő EP-ig is. Nagyon nagy volt a sár, de a cipőm sárvető talpa bebizonyította, hogy nem csak marketingfogás és kiválóan kezelte a sár-ügyet. Gondolatban meg is köszöntem újra és újra a könnyűipari fejlesztőmérnökök hathatós és eredményes munkáját.
Aztán jött a feketeleves. Számítottam rá, hogy a Lajosházától következő szakasz kemény emelkedő lesz, de extra kihívást tartogatott a taposástól egyre mélyülő sár és a sok szembejövő, akik, szegények lefelé csúszkáltak Sástó felől a 13-as távon. Érdekes így összeengedni a távokat. Nem mindenki fogadta olyan békésen a helyzetet, mint én, de ez már legyen a szervezők gondja. Végül egész jó idővel megküzdöttem a feladattal.
A sástói környezetben újra összeszedtem magam. A vízpart adott egy kis lendületet a Kozmáry-kilátóig. A kilátónál volt az utolsó EP, pecsételés után futottam tovább a célnak is helyet adó erdészeti iskoláig. 5:33-as idővel érkeztem a célba nagyon vidáman és boldogan.
A kötelező körök után a Teljesítménytúrázó igazolólapra is kerestem a pecsétet. A dolgot végül az egyik héricses szervező oldotta meg, majd útba igazított a zsíros kenyerek és a fotózás irányába. Két zsíros kenyér és fél liter málnaszörp után visszaballagtam az autóhoz. A csomagtartóban kényelmesen átöltöztem és indultam a szállodába, ahol várt a család.
Nagyon szép és embertpróbáló túra volt, jó lesz rá visszaemlékezni a sárral és a cseppfolyós levegővel együtt. Sokat fejlődtem január óta, és megnyugtató, hogy nincs az az égszakadás és földindulás, ami el tudna tántorítani a hegytől.
